"Az lenne a fontos, mit tud a gyerek, nem pedig az, mit nem!"
Ne azonosítsuk gyermekünket az osztályzataival, ne hajszoljuk a kitűnő bizonyítványt, ne hasonlítgassuk őt az osztálytársaival, mert akkor ugyanazt tesszük vele, mint az iskola is... – vallja Varga Mónika tanár, a hozdkiazellenorzodet.hu bloggere, a Beírás felnőtteknek című könyv szerzője. A nyelvtanár bő harminc éve tanítja a gyereket, monitorozza a szülőket, formál véleményt az oktatásirányításról, hogy történeteit, szakmai meglátásait megossza másokkal is. Alábbi írásában azzal foglalkozik, mi a lehetőségünk tudatos szülőként egy "hibaszámoló", folyton hibákat kereső, versenyeztető számonkérési oktatási környezetben, mint ez a jelenlegi is. Varga Mónika írása.
Az ember tanulásra született. Az újszülött a születés pillanatától kezdve szinte mást sem tesz. Megfigyel, felfedez, utánoz, részt vesz, játszik, majd később kérdez is. A kisgyermek belemerülve, észrevétlenül tanul. Megfelelő körülmények között fénysebességgel halad, magába szívja az élet tananyagát, mondhatni, hogy önképző tevékenységet végez. Mi szülők folyamatosan bátorítjuk őt, az eredményeire koncentrálva biztatjuk, megteremtve ezzel a tanulás optimális körülményeit és a pozitív visszajelzések rendszerét. Ünnepeljük a legapróbb előrelépést és figyelmen kívül hagyjuk a sok-sok hibát, amelyeken keresztül a fejlődés megvalósul.
Aztán a gyerekek többsége egyszer csak megutálja a tanulást. És ami a világ egyik legellentmondásosabb jelensége: erre pont az iskolában kerül sor! Abban az intézményben, amit a tanulás céljára hoztak létre. Hogyan lehetséges ez?
A válasz nagyon egyszerű.
A fent leírt optimális tanulási körülmények a jelen iskolarendszerben a fejük tetejére állnak. A belső motivációt egy külső kényszer és a félelem váltja fel.
Hibaszámoló, versenyeztető számonkérési oktatási rendszer
Az első és legnagyobb probléma, hogy a tesztalapú, hibapontokat számláló számonkérési rendszer megfordítja a természetes tanulási menetet, és a megtett haladási lépések helyett a hibákat állítja a középpontba. Másképpen fogalmazva: míg korábban csak az számított, amit megtanult, innentől azon van a hangsúly, amit nem tud. Emiatt a gyermek nagyon hamar elveszti az érdeklődését a tanulás iránt, hiszen eredményeit nem képes többé sikerként értékelni. Csak annyit lát, hány hibát vétett és ez alapján mennyivel rosszabb osztályzatot kapott, mennyivel maradt le társai mögött. Ez a módszer megöli az egészséges belső motivációt és a tananyag iránti érdeklődést is. Egy másik súlyos következménye pedig, hogy a tanulás félelemmel kapcsolódik össze. Félelem a rossz osztályzattól, a megszégyenüléstől, a tanári szidalomtól, a szülő haragjától és így tovább.
Az sem egészséges, hogy egy diák állandó versenyhelyzetben van társaival, teljesítményét folyamatosan a többiekével hasonlítják össze.
Az iskolába kerülés előtt ez nem volt jellemző, míg járni vagy beszélni tanult, senki sem adott neki osztályzatokat mondjuk járásból, minden botlás után levonva egy-egy pontot. Az állandó hasonlítgatás is a kudarcélményeket növeli, mert abból is csak azt érzékeli a gyerek, amit nem tud, a többiek egy része pedig már igen.
Csupán az a tény, hogy az iskolában a hibákat átkosnak és kerülendőnek tekintjük, egyszerűen elakasztja a tanulási folyamatokat és a gyerek is arra kezd koncentrálni, hogy mit nem tud, ahelyett, hogy a már megszerzett tudására koncentrálhatna. Az ismeretek elsajátítása helyett a hibapontok minimalizálása lesz a cél, az értelmes, céltudatos tanulás úgy ahogy van, megsemmisül.
Csak a kiváló eredmény számít?
Nem véletlenül alakult ez így, hiszen a hibaszámolós értékelés a legegyszerűbb, az uniformizált oktatásban legkönnyebben alkalmazható módszer. Objektív értékelési mód, választás A, B és C válasz között, a pontozás egyértelmű. A belülről motivált, érdeklődés alapú, gondolkodás vezérelte tanulásnak viszont egy ilyen értékelési mód a halálát jelenti, a gyerekek felesleges hasonlítgatásának pedig kiváló terepet kínál.
Az oktatási rendszer viszont egyelőre sajnos ezen az alapon működik. Gyermekeink minimum 14 évet, heti 5 napot, vagyis életük tetemes részét töltik benne. Nagyon nem mindegy, mi történik ennyi idő alatt. Alapvető fontosságú, hogy szülőként mit várunk el az iskolától, és ha azt nem adja meg, akkor jön a kérdés, hogyan segíthetünk a gyermekünknek.
Ha az iskolától mi is mindössze kiváló teszteredményeket és magas pontszámokat várunk, akkor tévúton járunk. Akkor mi is beszálltunk a ringbe a hibák ellen és a természetes tanulási folyamatok ellen.
Túlértékelt elméleti tudás
A harmadik komoly probléma a túlhangsúlyozott elméleti tudás, a végtelen tényanyag bemagoltatása és tesztelése. Ez szintén a könnyű értékelhetőség és az uniformizálás következtében alakulhatott ki. Jelenleg az elméleti tudás számít „okosságnak”, az egyéb képességek oktatása elsikkad, nagy tömegek élik át, hogy ők nem okosak, jó eredményekre alkalmatlanok. Az diákok egy nagy része nem szerez sikerélményeket, elérhetetlen célokat kerget feleslegesen. Olyan területeken kénytelen versengeni, ahol neki esélye sincs, elméleti anyagok tömegét próbálja bebiflázni nála erre sokkal alkalmasabb diákokkal versenyezve, és soha nem derül ki, miben tehetséges valójában. Egy szónak is száz a vége: megint csak az derül ki, amit nem tud!
Ha ezt mind megértettük, attól még sajnos ez a sok rossz itt marad, oda jár a gyerek az iskolába, ahová, átéli mindazt, amit eddig leírtam, és nem úgy tűnik, hogy a jelenleg iskolákban tanuló gyermekeink e téren nagy változást élhetnének meg a közeljövőben.
Mit tehetünk szülőként ebben az oktatási környezetben?
Szálljunk ki az iskola ördögi köréből, és mi szülők értékeljük gyermekünket a hagyományos, kisgyermekkorban megszokott, fejlődés- és eredmény alapú módon.
Ne azonosítsuk őt az osztályzataival, ne hajszoljuk a kitűnő bizonyítványt, ne hasonlítgassuk senkivel, mert ezek mind arról tájékoztatják őt, amiről az iskola: ezt meg ezt nem tudod gyermekem!
A szomszéd lány bezzeg kitűnő; a ’nemtudomki’ bezzeg már nyelvvizsgázott; nem igaz, hogy nem bírsz egy négyest összehozni matekból; ilyen jegyekkel nem lesz belőled semmi; ha egy kicsit többet tanulnál, te is lehetnél ötös tanuló – ezekkel a mondatokkal beszállunk mi is a hibakereső, „mit nem tud a gyerekem” tébolyba. És ami ennél is drámaibb, mi is az osztályzataival azonosítjuk őt, ahogy az iskola. Amit már tud, azt teljesen figyelmen kívül hagyjuk, ha pedig valami olyanban tehetséges, ami az iskolában nem sok babért terem, arról még inkább nem veszünk tudomást.
Magántanárként szerencsés vagyok, a nálam tanuló egy-egy diákot soha nem kell hibaszámra tesztelnem, haladhatok az eredményeik mentén. Bármily csekélyek is a pillanatnyi eredmények, mindig azon van a fókusz és arra épül a következő tudásmorzsa. Mondok egy példát a nyelvoktatásból. Amikor egy gyerek jelen időben ragoz egy múlt idejű mondat megalkotásakor, akkor én nem azt mondom, hogy ez nem jó, nem így kell ragozni.
Az én reakcióm így hangzik: ez egy szép jelen idejű mondat volt, mivel azonban a mondatban a tegnap szó szerepel, meg kellene próbálnunk múlt időben ragozni.
Tudom, hogy ez nagyon szakmai példa, de valahogy így működne véleményem szerint az eredmény-alapú tanulás. Ilyen formán soha nem kerül sor a hibák összeszámolására, csupán a következő elérendő cél van a fókuszban, az eddig megszerzett tudás elismerése mellett.
Tudom, könnyű nekem egy diákkal. Ezzel nem is vitatkozom, de pont magántanárként volt „szerencsém” végig nézni számtalan személyes példán keresztül, hogyan teszi tönkre a hibaszámlálás a diákokat, és milyen mélységű romboló munkát végez egy serdülő fiatalon, ha állandóan tévedési célkeresztjébe állítják. Egy 30 fős osztályban nyilván nem lehet személyre szabott oktatást teremteni (bár a távoli cél akkor is ez!), de eredményfókuszút szerintem igenis lehetne. Összehasonlítás- és megalázás menteset pedig kötelező lenne!
Illetve, ha a jelenlegi körülmények ezt nem teszik lehetővé az iskolában, akkor a szülők feladata ellensúlyozni a hibaszámlálásból és hasonlítgatásból eredő káros hatásokat. Nem győzöm hangsúlyozni: a gyerekem az osztályzatok előtti időben is az én szeretett gyermekem volt, akkoriban csak az apró lépései számítottak, ne cseréljük ezt most fel az osztályzatokra! Tanuljunk vele, ha szükséges, ismerjük meg, mire képes, mit tud már, és innen induljunk minden egyes alkalommal. A cél nem az osztályzat, hanem a következő kis lépés.
További írásokért, gondolatokért csatlakozz a Hozd ki az ellenőrzőt Facebook oldal követőihez.
Fotó: 123RF
