Iskolaéretlenek - Egy átlagos nap egy pedagógiai szakszolgálatnál
Állok a csoportszoba közepén, körülöttem öt-hat, 5-5 és fél éves gyerek. Átlagban alig érik el a 105-110 cm-t. Vannak koraszülöttek, fejlődési hátránnyal indultak. Csöppek, törékenyek, a legtöbbje nem éri fel az iskolás méretű asztalt, párnát kell tenni a fenekük alá. Némelyik édesanyja lábát szorítja, van, aki sír, vagy a kutyusát, cápáját öleli...
Rájuk a kormány azt mondja, szeptemberben iskolát kell kezdjenek! Mert beérnek. Persze, hogy most nem iskolaérettek, majd szeptemberre azok lesznek!
Ezért végzünk most iskolaérettségi előrehozott vizsgálatokat, a normál tavaszi helyett! Eddig ez az óvodavezető, óvónő-szülő kompetenciája volt, karöltve! Eddig...
27 éves tapasztalattal a hátam mögött sem értem mindig a beszédüket, annyira torz artikulációval kommunikálnak, anyanyelvünket helytelenül használva. Mozgásuk koordinálatlan, ceruzafogásuk jórészt helytelen. Nem tudnak kivárni, viselkedésüket legátolni, egy helyben maradni, stb.. Csak igazi gyerekek, nem kellően kész idegrendszeri struktúrával az iskolakezdésre.
Állok és csodálkozva nézek, de teszem a dolgom. Nyugtatok, feladathelyzetet koordinálok, figyelmet elterelek, mosolyogtatok és elképedek. Végzem lelkiismeretesen a munkám, egy egyre rosszabbul működő rendszerben. Teszem ezt ahelyett, hogy mondjuk velük lennék terápiás helyzetben, és segíteném őket játékos feladatokkal felkészülni az iskolára, fejlesztéssel. De erre most nincs idő, mert értelmetlen dolgot kell csinálni, papírt gyártani, és "gyermeket menteni"!
Tesszük ezt 2,5 hétig, napi 14-18 gyereket vizsgálva, délután is, körülöttük nyugalmat teremtve, megértő figyelemmel.
Mit csinálok én itt?? Mi ennek az értelme?? Te Jóságos Isten!! Ez ma hazánkban történik, 2019-ben, a gyermekekért?? Az átgondolatlan, bürokratikus rendszer miatt!! Hová tették emberek az eszüket?? A szívükről nem is beszélve??
Ekkora gyerekekkel "iskolaérettségi vizsgálatot" csinálni? Miért? Mit teszünk, és miért tesszük?
Báb vagyok.... de nem az a báb, aki átalakulni képes, és utána szép szitakötő, vagy pillangó válik belőle, hanem a bólogatós fajta, a marionett. És ez nem tetszik!!
Aztán lehiggadok, szólít a szívem ... rájuk nézek... a riadt tekintetekre, a pajkos mosolyokra, a huncut szemekbe, mert lehet, hogy nincs sok értelme, és felesleges papírgyártás, meg adminisztráció, és némely gyermeknek akár stressz is, de ŐK ITT VANNAK.
Ők ezt nem értik, hogy mi történik… jobb is... ők játszani jönnek.
És igyekszem enyhíteni, nevettetni, játszani, és oldani a feszültséget. A szülőket nyugtatni, tanáccsal ellátni, egyéni mérlegelés mellett, az emberség maximális figyelembevételével, indokolt esetben "megadni azt a bizonyos felmentést" még egy évre, hogy óvodában nevelkedhessen, fejlődhessen, és boldog gyerek lehessen, terhek nélkül. És van, akit “iskolába engedünk”, mert nincs szüksége a plusz egy évre, megnyugtatva a szülőt, hogy helyt fog állni, hisz az óvodapedagógus is ezt jelezte... tesszük ezt kollégáimmal együtt ebben az agyament helyzetben.
A köznevelési törvény módosításának végrehajtási rendelete... amit annyira vártunk... hogy majd az segít, vagy csak rossz álom ez az egész!! Háát nem segít, s nem álom, rémálom, nehezen értelmezhető, betarthatatlan határidőrendszer, amely még inkább megnehezíti, és ellehetetleníti a minőségi munkát.
Kiszúrták megint a szemünket a semmivel, és hülyének néznek minket! Hiába minden igyekezet, szervezkedés, nyílt levél, ennyit érünk?
ELÉG!! Elkeseredett, csalódott és kiégett vagyok… Hová lett az emberség, a tisztelet?? Tőlünk elvárják, és mi nem kapjuk a döntéshozóktól? ...és nem tudom, hova tovább...
De még itt vagyok. A szívem visz előre, és a hivatástudat, hogy tudok segíteni, adni, szolgálni, szeretni.
Egy szakszolgálati elhivatott gyógypedagógus, Molnár Anikó
