Drámaian nőtt az SNI-s gyerekek száma, pedagógus-Don Quijoték tartják életben a rendszert
Az SNI-s gyerekek száma a közoktatásban évről-évre növekszik, az oktatási rendszer azonban nem tud mit kezdeni velük. Oktatáspolitikai szakértőkkel jártuk körül az integráció kihívásait, és néztünk a statisztikai adatok mögé.
A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) jelentése még decemberben jött ki, e szerint a 2024/25-ös tanévben körülbelül 112 ezer sajátos nevelési igényű (SNI) diák jár óvodába, általános- és középiskolába. Ez a szám 4600 fővel magasabb, mint az előző tanévben. Az általános iskolákban különösen jelentős növekedés figyelhető meg: az SNI-s diákok létszáma egy év alatt közel 2500 fővel emelkedett. De miről is árulkodik ez a szám?
Földes Petra tanár-szakíró-oktatáspolitikai elemzőt kértük meg, hogy segítsen nekünk értelmezni a statisztikai adatokat. A szakértő elmondja: az SNI-s tanulók száma nem csak az idén nőtt jelentősen, hanem a 2021/2022-es tanévtől kezdődően folyamatosan jelentősen növekszik. 2020-óta tehát minden évben körülbelül 4-5000-rel, de a jobb években is 2500-tal több SNI-s óvodást, általános iskolást és középiskolás gyereket regisztrál a rendszer.
Amit észre kell vennünk, hogy pont azt követően ugrott meg az SNI-s iskolás gyerekek száma jelentősen, amikor kötelezővé tették a hatéves kori beiskolázást (2020/21).
Ekkora növekedés, mint 2021-et megelőzően, még megközelítőleg sem fordult elő. Előtte szolid, 1000 körüli emelkedés volt tapasztalható. Erős a gyanú, hogy az éretlenül iskolába kerülő és kudarcosnak bizonyuló gyerekek nagy számban ott lehetnek ebben a 2021/22 óta megfigyelhető statisztikai trendben" – mutat rá a markáns növekedés egyik okára Földes Petra.
"Ezen kívül biztosan szerepet játszanak a környezeti hatások is. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a mára tudományosan is alátámasztott tényeket, hogy a megváltozott, túlingerlő környezet, a növekvő mennyiségben jelen lévő toxinok, illetve a társas szokások – interakció helyett okoseszköz-használat – neuropszichológiai fejlődésre gyakorolt hatása szintén jelentős. Sejtésem szerint, ezekre rétegződik a beiskolázási hatás" – emeli ki.
Földes Petra oktatáspolitikai elemző, A bizalom tere – Társaskönyv tanároknak című könyv szerzője (Fotó: Kölöknet)
Hogyan valósul meg az SNI-s gyerekek integrációja?
A kulcskérdés a fentiek tükrében az, hogy a szakmai segítség mennyire érkezik meg a többségi iskolákban, hiszen az emelkedő számok mellett az SNI-s iskolás gyerekek nagy része továbbra is együtt tanul a többségi társaikkal. Egy évekkel ezelőtti Maszk-ELTE kutatás szerint az autista gyerekek 57%-a az intézményi ellátásban nem kap specifikus fejlesztést, holott a sikeres felnőttkort megalapozó színtér az óvoda, általános iskola lenne. A probléma rendszerszintű, az integráció továbbra is papíron létezik. Hallani ugyan nagyon pozitív, lokális kezdeményezésekről, de ezek száma elenyésző.
Tóth Endre, a Momentum oktatáspolitikusa portálunk kérdésére elmondta: "Az az általános tapasztalat, hogy a papíron minden szép és jó, de a valóság sajnos teljesen mást mutat. Egyáltalán nincs felkészülve sem a szociális, sem az oktatási rendszer az SNI-s gyermekek folyamatosan növekvő létszámára, megfelelő fejlesztésére.
Papíron ugyan minden SNI-s tanuló el van látva, de ez nagyon sok esetben jelenthet szakirány nélküli, vagy nem megfelelő óraszámú, diákok igényeihez nem illeszkedő gyógypedagógiai ellátást"
– mondja.
Mindenki jobban járna, ha az SNI-s gyerekek megkapnák a segítséget
A valóság az, hogy a tankerületi fenntartású intézményekből – de ne legyenek kétségeink, az alapítványi oktatási intézményekből is –, sok olyan szülői beszámoló érkezik, hogy nem vagy csak részben teljesül a szakvéleményben előírt pedagógiai fejlesztés. Az amúgy is túlterhelt szülők magán úton próbálják a költséges fejlesztéseket megoldani vagy pótolni. Hiába igyekeznek az intézményvezetők jó szándékkal a pedagógiai asszisztenciát biztosítani, szakember híján nem tudják. Ha a fenntartó nem ad státuszt, akkor az óvoda hiába kér. Pedig sokszor kér, mert mindegyik fél jobban járna, ha az SNI-s gyereket segítené valaki a mindennapokban.
Tóth Endre hozzáteszi: "Azok az autizmussal élő diákok, akik tehetősebb családba születnek, szüleik utánajárása és anyagi ráfordítása okán megkapják a szükséges fejlesztéseket, pedagógiai támogatást (részben vagy egészben magán úton). Akik nehéz körülmények közé, netalán gyermekotthonba érkeznek, számukra ez nem, vagy csak részlegesen áll rendelkezésre. Sokakat hagy így az állam magára, és nagyon sok érintett család szenvedi meg súlyosan a kormányzat mulasztását.
Pedig a megfelelő oktatás nyújtása a legjobb befektetés lenne az állam számára, hiszen a fejlesztések alapvetően tudják javítani az érintett gyermekek későbbi önálló életvezetésre, tanulásra és munkavégzésre való készségeit. Tehát boldogabb és produktívabb életet tudnak élni azok, akik fejlesztése még ideje korán megtörténik".
Tóth Endre oktatási szakértő (Fotó: Momentum)
Nincs érdemi kapcsolat az utazó gyógypedagógus és a tanár között
Hogy érzékeljük, milyen abszurd helyzetek adódnak nap mit nap az oktatási intézményekben, következzen két beszédes példa arról, milyen hétköznapokat élnek meg erőforrás (hely, idő, szakemberlétszám) hiánya miatt az érintett szakemberek.
Földes Petra tanítványai történetét idézi: "Az első eset épp a napokban történt az egyik általános iskolában. A gyógypedagógus a tanulóval egy folyosómélyedésben ült egy kis asztalnál, ahol rendszerint a fejlesztő foglalkozást tartja. Eleve ez a gyakorlat alakult ki, mert nincs egy olyan szoba, ahol háborítatlanul dolgozhatnának. Csakhogy most innen, a folyosóról is kiszorultak, mert megjelentek a tanárukkal a március 15-i ünnepségre készülődő gyerekek, és kellett nekik a hely. A gyógypedagógus zavarodottan állt, hogy hol talál egy olyan zugot, ahol a megkezdett fejlesztést folytathatják. Fontos megjegyezni, hogy külsősként, a Pedagógiai Szakszolgálat vagy az EGYMI utazó gyógypedagógusként nem egyszerű egy ilyen helyzetet kezelni. Idegennek és eszköztelennek érzi magát az iskolában dolgozó pedagógusokkal szemben" – mondja.
"A gyógypedagógus nem tartozik a tantestülethez, négy-öt iskolát is ellát párhuzamosan, arra végképp nincs az utazó gyógypedagógusnak ideje, hogy a pedagógusokkal érdemben kapcsolatot tartson, tanácsot adjon, hogy a fejlesztési folyamatot együtt tervezzék.
A kötött időrend azt is nagyon beszűkíti, hogy mikor tud egy-egy gyerekkel foglalkozni, és az nem feltétlenül az adott gyerek szükségleteinek megfelelő időpont lesz" – teszi hozzá.
Utazó gyógypedagógusok merev időbeosztása
Szintén pedagógus asszisztens mesélte Földes Petrának: "Egy harmadik osztályos, matematikából kimagaslóan jó képességű autista kisfiú általában sokat unatkozik a matematikaórákon. A különleges képességű tanuló foglalkoztatása kihívást jelent a pedagógus számára, nehéz differenciálással folyamatosan lekötni a nehezen alkalmazkodó tanuló figyelmét. Mindenki számára könnyebb lenne, ha valamelyik matematikaóra idősávjában érkezne a gyógypedagógus. Csakhogy a szakember sajnos éppen azt a napot tölti az iskolában, amikor nincs matematikaóra. És mivel a többi óráról a kisfiú távolmaradását a pedagógus nem javasolja, a gyerek a délutáni játék idősávjában vesz részt a fejlesztésen. Ami távolról sem optimális megoldás amúgy sem, a szociális interakciókat nehezen tanuló gyereknek pedig pláne nem" – magyarázza Földes Petra.
Mindkét megtörtént esetben az tükröződik, hogy ha meg is valósul az intézményen belüli fejlesztés, akkor az csak kicentizve működik.
Pedagógus-Don Quijoték
Természetesen jó példák is akadnak szép számmal, amikről ritkábban lehet hallani, pedig fontos lenne ezekről is szólni. Az egyik budapesti kerület önkormányzata például külön szakértőt alkalmaz arra, hogy monitorozzák és tanácsokkal, szupervízióval segítsék az inkluzív intézményeket, amelyek tankerületi irányítás alatt állnak. Földes Petra megjegyzi: "Ez az oktatási feladatot ellátó államnak lenne a dolga, de egy ilyen kezdeményezésben legalább tükröződik az a felelősség, hogy a sikeres inklúziónak vannak intézményi feltételei, az csak a pedagógiai munka és a gyógypedagógiai ellátás összehangolásával, az összes szereplő szükségleteinek a figyelembevételével lehetséges".
És ne felejtkezzünk el azokról a nyitott és elkötelezett pedagógusokról sem, akik erejükön felül, magukra hagyatottan küzdenek. A legtöbbjük gyakran autodidakta módon, sokszor éppen az érintett szülőkre támaszkodva tanulja az inklúziót, gyakran a saját zsebükbe nyúlva, önszorgalomból sajátítanak el annyi tudást család és munka mellett, hogy ellensúlyozzák az intézményi hiányosságokat. Sokszor mesélik szülők, hogy a kezdetben reménytelennek tűnő helyzet hogyan javul lassan, fokozatosan ennek az edukációnak a hatására. És ez az önfejlesztő munka utána rászoruló gyerekek és családok sorának a javára válik. A rendszerszerű segítség azonban ezekből a történetekből is hiányzik.
Nyitókép: 123RF
