Dráma az iskolában – Megdöbbentő dolgokat tudhatunk meg a kamaszokról

Hős született újjá Párizsban. Előbb október 6-án a Párizsi Magyar Intézet termében, majd másnap a Conservatoire Jean-Philippe Rameau színpadán. Az Arany János-emlékév keretében ekkor mutatták be a közönségnek magyar és francia színészhallgatók előadásában a Toldi elbeszélő költemény egyes, előadássá formált, drámai jeleneteit – magyar és francia nyelven. A párizsi művészeti konzervatórium 11 diákja, illetve a 6, franciául is beszélő magyar színi növendék játszotta művet Perényi Balázs rendező állította színpadra Sylvie Pascaud drámapedagógus segédletével. „A Toldiban igazán jó drámai helyzetek vannak – a malomkőhajítás, a farkaskaland, a búcsú az anyától, az özveggyel vagy a cseh vitézzel való találkozás –, ezeket fűztük össze előadásszerűvé, zenei aláfestéssel, tánc- és népdal-, valamint franciasanzon- betéttel kiegészítve – meséli Perényi Balázs. – A koncepció vagy az előadás tétje az volt, hogy magyar és francia szövegeket egymásba ágyazva miként lehet a hősökről gondolkodni.”

És hát, tudjuk jól, Miklós nem egy egyszerű figura, először is a saját gyengeségével, sokszor gyerekesnek ható indulataival kell megbirkóznia, hogy hőssé válhasson. De ami a legfontosabb volt, mondja a rendező, hogy ez a régi, másfél évszázada kanonizált szöveg, a maga veretes, a maitól eltérő kultúrát képviselő nyelvezetével (franciául Franşois-Eugene Gauthier 1898-ban kiadott fordításában, alexandrinusokban szólaltak meg a felező tizenkettesek), mennyiben képes megszólítani elsősorban fiatal előadóit, s rajtuk keresztül a nézőket. „Messze felülmúlta a várakozásaimat az előadás és az ehhez vezető felkészülési út – mondja Perényi Balázs, aki nemcsak rendez, de színházelméletet tanít a Pesti Magyar Színiakadémián, illetve a budapesti Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatanára. – A mindenki által felismerhető és átélhető alapállapotokról – miért nem szeret a testvérem, miért irigy rám, miért nem tudunk jó testvérek lenni? Vagy az anyai aggodalom a fia iránt – a francia hallgatók is rögtön tudták, hogyan kell eljátszaniuk. De sokat is tanultunk egymástól, mert a színészi fogalmazás terén jelentős volt a különbség. A Corneille, Racine és Moliere nyelvén edződött franciákban erős a szövegtisztelet. A belső állapotokat is szövegmondással kifejező, nagyon visszafogott, kevés gesztust használó játékmód jellemző rájuk. Kicsit lefúrt lábú színészet ez, állnak és beszélnek, ám azt intenzíven és gyönyörűen. És ez inspirálta a magyar résztvevőket. Míg ők tőlünk azt tanulták, hogyan segíti a cselekvés a játszót, mert mi akciókkal telítettük az előadást.”

Perényi Balázs drámapedagógus - Fotó: Draskovics Ádám

Nem róluk szól

Miklós tehát legyőzte belső démonait, több nyelven, több nemzet számára is hőssé vált ismét – a fiatal korosztály megtalálta benne a neki fontos, őket foglalkoztató kérdéseket és a rájuk adható válaszokat. Perényi – aki a Zentai Magyar Kamaraszínházban Vörösmarty Csongor és Tündéjét is rendezte – szerint akkor ér célba az előadás, ha megtaláljuk ezeket a kapcsolódásokat, ha a művet az iránta való tisztelet mellett a saját pozíciónkból faggatjuk, nem pedig átírjuk, aktualizáljuk.

Mi sem fontosabb ennél manapság, hiszen a saját tapasztalata is az volt, mikor 2015-ben a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) válogatójaként több száz hazai és határon túli magyar előadást megnézett, hogy a 40 év alatti korosztály hiányzik a nézőterekről.

Mivel hogy a kőszínházak előadásai egyszerűen nem róluk, nem az ő valóságukról szól, képtelenek (és talán nem is céljuk) megszólítani bizonyos társadalmi csoportokat, korosztályokat. „Kockázatkerülő, poros, konzervatív műsorpolitikával, amely nem kérdez rá a jelen problémáira, nem lehet becsábítani a fiatalokat, átlátnak rajta, észlelik, hogy tartalmatlan, nincs közlési szándék – a kőszínházi előadások jó része pedig ilyen” – mutat rá a rendező. Ám azt is hozzáteszi: számos színházban már rádöbbentek arra, hogy néhány év múlva egyszerűen nem lesz közönségük, ha nem mutatják meg a fiataloknak, mi is az a színház, mi az, amiben semmi máshoz nem hasonlítható, sem a sorozatokhoz, sem a filmekhez.

Rettegnek a jövőtől

A helyzet annak ellenére ilyen, hogy Magyarország Európa egyik leggazdagabb, legelmélyültebb drámapedagógiai tevékenységével büszkélkedhet. Ám míg rengeteg a képzett és felkészült drámapedagógus, a drámatagozatos iskolai osztályokon kívül ma már elvétve akad iskolai diákszínjátszás, jórészt akkor, ha egy lelkes drámapedagógus szerelemből csinálja. Mivel a jelenlegi oktatási irányítás nem finanszírozza a tanárok szakköri tevékenységét.

Ma a diákszínjátszó-találkozókon elsősorban a drámatagozatos iskolák csoportjai vesznek részt. Pedig az osztálytermi színjátszás – ahol az önkifejezés, az önmagam megfogalmazásának eszköze lesz a játék, a szerepbe lépés – igen fontos és pozitív mentálhigiénés eredménnyel jár, ami a kamaszok traumáinak feloldásában nagy segítséget nyújthat. „Ha meg tudod mondani, mi a bajod, már nem is annyira nagy a baj – idézi Kafkát a Vörösmarty gimnázium drámatagozatosainak kreatív tanára. – Ha pedig mindezt egy színházi eltávolításban feldolgozod, elősegíti a belső béke megtalálását.”

Trauma pedig jócskán akad a 16-17 évesek körében, elég csak őszintén kérdezni őket, ömlik belőlük a szó, hiszen ritkán érdeklődik felőlük bárki is. Tele vannak feszültséget, frusztrációt előidéző, számos kérdőjelet magában hordozó történetekkel – és már régen nem csak a hátrányos helyzetűként kategorizált gyerekek, teszi hozzá jelentőségteljesen a pedagógus.

„A fiatalok rettegnek a jövőtől – összegez a drámai gyakorlatok alapján Perényi. – Elképzelésük sincs, milyen lesz az életük Magyarországon, Európában.” És van mire alapoznia a megállapítását. Idén Csonka címmel a család témakörét járták körül a gimnáziumi csoportjával. Amit a fiatalok óhatatlanul is társadalmi kérdések fókuszában vizsgáltak: Mit jelent egy család széthullása? Hol és hogy vagyok jelen a családomban? Perényi Balázs az egyik gyakorlat tényleg szívszorító tanúságával illusztrálja, mennyire nem is gondolnánk, milyen mélyre megy a tüske a jelen családi viszonyaiban elszenvedett sérelmek terén. A játék első kérdése az volt, kinek élnek együtt a szülei – a csoport már itt megfeleződött. A második kérdés, hogy mit saccolnak, vajon a későbbiekben is együtt maradnak-e a szülők, azt eredményezte, hogy már negyedére apadt a csapat létszáma. Az utolsó kérdés: mennyire biztosak abban, hogy idővel ők maguk elválnak-e majd, kiürült a terem. Nem volt olyan a gyerekek között, aki bátran kijelentette volna, ő ki fog tartani a kapcsolatában.

A képzeletbeli koronát azonban a „mit gondolsz, a jövőd boldogabb lesz-e, mint a jelened?” kérdésre adott válaszok száma tette fel a „családterápiás” foglalkozásra: mindössze ketten válaszoltak igennel a 16 fős csoportból.


"Tele vannak feszültséget, frusztrációt előidéző történetekkel – és már régen nem csak a hátrányos helyzetűként kategorizált gyerekek."

A cikk forrása: vasárnapihirek.hu