„AZ OKTATÁST, AMI ITTHON FOLYIK, NEM HÁROMSZOR VERIK MAJD VISSZA”
Szerzőnk 16 éve foglalkozik gyerekekkel, pedagógia szakon végzett, és a saját lányán keresztül is temérdek kapcsolata van a hazai oktatás buktatóival. Most jutott el arra a pontra, amikor a folyamatos javítani akarás és a reménykedés után dühös lett. Nem is kicsit. Zebegényi Péter írása.
Egy ideje már gyerekekkel foglalkozom. Egészen pontosan 16 éve. Mindig éreztem annak szükségét, hogy írjak ezekről az élményeimről, elsősorban magam miatt, hogy ne bolonduljak meg. Így lett blog, könyv, cikkírás. Aztán rájöttem, hogy nemcsak magam miatt írom ezeket, hanem abban a reményben is, hogy hátha ezek hatására majd változik valami. Eleve mindig úgy dolgoztam, hogy amit teszek, az talán változtat a meglévő szaron. Ez nem sikerült persze, de sebaj, én azért próbálkozom tovább. Egyrészt dühből, másrészt a hitemből, a jobbítás, a változtatás hitéből.
Sokáig csak állami gondozottakkal foglalkoztam, láttam, miben élnek, és rajtuk keresztül láttam, milyen oktatás folyik ma hazánkban. Meg persze van egy lányom, aki szintén iskolába jár.
Jó ideig beletörődve néztem, (és bár a kezdetektől tudtam, hogy miért nem akarok magyartanárként egy iskolában tanítani, és helyette inkább vállalom a gyermekvédelem poklát) ugyanakkor mindig örömmel konstatáltam, hogy legalább nem kell tanítanom egy általános iskolában.
Mostanra viszont nagyon dühös lettem. Látom, hogy ez így nem mehet tovább.
Máris mutatok egy okot, és biztos sokan ugyanazokat tapasztalják a gyerekükkel való együttélés során, mint én. Az is valószínű, hogy ők is dühösek emiatt. Ez pedig a házi feladat.
Azt, hogy hatodikos gyerekeknek hat tanóra után délutánra házi feladatot adnak fel, teljesen elmebeteg dolognak tartom. Azt, hogy az két oldalnyi nyelvtan írásbeli, három feladat környezet írásbeli, még betegebbnek.
Mit van akkor az iskolában? Napközi? Na, arról is beszélhetnék... Ha a gyerek délután sportol, valamilyen hobbija van, szakkörre jár, vagy csak szeretne gyerek lenni, hogyan tudja megcsinálni ezeket a feladatokat? Mert – ha még volt is ezeknek a házik feladásának valamilyen pedagógiai oka – lássuk be, hogy az este hét óra utáni lecke megoldásának csakis a szívatás lehet a fő oka.
De ez csak az írásbeli. Mert emellett van ám más is. Nyilván tudni kell, mi a kölcsönhatás. Be is kell magolni a fogalmát. Kölcsönhatásnak nevezzük, hogy... Mit is? Őszintén, te még emlékszel? Huszonöt éve is ez volt. Én emlékszem. Utáltam is emiatt az egészet.
De a legszörnyűbb, hogy negyed évszázad alatt sem változott semmi.
Úgy, hogy most, ha valamit nem tud az ember, beüti a telefonjába, és hat másodperc múlva ott a fogalom jelentése. Ja, a megértés? Na, azt kellene megtanulni. Az iskolában. Na, ha megtanulta a gyermek, mi a kölcsönhatás, mehetünk is az irodalom felé, mert holnap dolgozat a Ludas Matyiból.
– Lányom, nem emlékszem, hogy olvastátok, nem mondtad.
– Mert nem is olvastuk – mondja.
– Akkor... hogy, mi, micsoda????? – esek kétségbe, mert irodalom szakon végzett tanárként mélységesen fel vagyok háborodva, hogy ma, Magyarországon nem az olvasás szeretetét tanítják az iskolákban, hanem valami egészen mást.
Abba ne is menjünk most bele, hogy a Ludas Matyi hatodik osztályban mennyire találja meg a célközönségét. De az, hogy úgy íratnak dolgozatot, hogy a gyerekek nem olvasták el a művet, arra nem találok szavakat. Gondolhatnám, hülye vagyok, vagy valami reformista szektás az elvárásaimmal. Csak közben nagyon jól tudom, hogy mi az én dühöm fő okozója, és mennyi bizonyíték van arra, hogy ez, amit mi nyomunk oktatásként, már régen nem működik. Hogy az eredményeink alapján a nemzetközi béka segge alatt vagyunk. És hogy mások is alibiztek sokáig ennek a brekkencsnek a meleg popója alatt, csak rájöttek, hogy ott büdös is van, és mindent megpróbáltak, hogy kijussanak a friss levegőre. Sokaknak sikerült.
És mi pillanatnyilag, nem tanultunk még tőlük semmit.
Pedig ezt nem csak háromszor verik majd vissza.
A cikk forrása: wmn.hu
