„A lelkünkkel nem foglalkoznak!” - A COVID-os tanévkezdés margójára
Itt a szeptember és az iskolakezdés. A máskor megszokott, buzdító hangvételű, évindító cikkek helyett most világszerte azt taglalják, milyen kockázatokkal jár az iskolák megnyitása. Furcsa időket élünk. Alig viseljük a maszkokat és vígan nyaralunk, miközben itt settenkedik köröttünk valami veszélyes. Már tudunk róla dolgokat, de nem eleget. Az információk hiánya vagy homályossága pedig sajnos kedvez a laposföld hívő, összeesküvés elméleteket gyártó oltásellenes bumburnyákoknak. De a homály kedvez annak is, hogy átessünk a ló túlsó oldalára. Olyan új helyzet előtt állunk, ahol csak a tudatos és fegyelmezett közösségi cselekvés lehet hatékony. Ez egy alapvetően bizalmatlan, individuális és materiális társadalom számára, mint amilyen a magyar társadalom, különösen nagy kihívás.
A fiatalok és gyerekek számára a vírus úgy tűnik, kevesebb kockázattal jár, mint az idősebbek részére. Világszerte az elérhető tudományos tények alapján, amennyiben a fertőzés szintje egy bizonyos szintet nem lép túl, az iskola megnyitása előnyösebbnek tűnik, mint az iskolák zárva tartása. Azt már mindannyian látjuk, hogy a határok lezárásának és az általános karanténnak nagy ára van. Növekvő munkanélküliség, csökkenő gazdasági fejlődés, akár gazdasági válság is.
De vajon jól mérjük-e fel a kockázatokat, a költségeket?
Elsősorban a mérhető dolgokat tudjuk számba venni. Ilyenek az egészségügyi kockázatok, a gazdaság leállásával járó költségek és az oktatás elmaradásával járó tanulói teljesítmény csökkenés. Ezek mind rövidebb távon is látható, mérhető költségek. De vannak a kevésbé mérhető, de egyáltalán nem elhanyagolható olyan károk vagy költségek, mint a növekvő stressz, mentális zavarok, családi erőszak. A vírus okozta bizonytalanságok felemésztik az embereket. Ezért fontos lenne, hogy ezt a bizonytalanságot ne fokozzuk szükségtelenül.
Mire is gondolok?
A kockázatok nem függetlenek a közösségi cselekvéstől. Minél többen hordják a maszkot és tartják a távolságot és a higiéniás előírásokat, annál biztonságosabb a szokásos életmenet fenntartása. De a közösségi cselekvés nem pusztán az egyéni állampolgárok cselekvéseiből áll össze. Fontos szereplő az állam maga.
Vajon megtesz-e mindent az állam, hogy a körülményekhez képest biztonságos legyen az iskola?
Az iskolák megkapták a vírushelyzetre adható válaszok protokollját, amelyben többek közt a lehetőség szerinti fertőtlenítés, takarítás, távolságtartás, maszkviselés szerepel. A minisztérium 70 pontos ajánlását az intézmények adottságainak megfelelően kell alkalmazni, minden intézménynek ki kell alakítania a saját protokollját. De nem tudni, hogy lesz-e elég fertőtlenítő szer, és azt se tudni, hogy kik fognak takarítani. Sokak szerint a pedagógusok és a szülők. Miközben a pedagógiai kérdésekben, mint pl. a NAT, tankönyv, a pedagógusoknak szinte alig van beleszólása/szabadsága, holott ehhez értenének, az egészségügyi protokoll terén a szükségesnél nagyobb a „szabadság”. Ez viszont csak fokozza a rossz érzést és bizonytalanságot.
Mit tehetne az állam, hogy biztonságosabb legyen az életünk?
Például nyilvánosságra hozza a legfrissebb településszintű statisztikákat a fertőzöttségről, hogy lássuk, hol mekkora a veszély. Biztosítja a megfelelő fertőtlenítőszereket és a takarítószemélyzetet. Maszkokkal látja el az iskolákat. A tankerületeknek egészségügyi szakembereket biztosít, hogy az iskolákra, az iskolákkal együtt, kialakítsák az intézményi betartható protokollokat. Biztosítja a tanulók rendszeres hőmérőzéséhez szükséges eszközöket és személyzetet (mondjuk, csinálhatja az iskolaőr is, ha már van ilyen).
De a legfontosabb, hogy biztosítja az ingyenes tesztelést, ahogyan azt sok országban teszik. Az iskolákban a tanárok és gyerekek, amennyiben látják, hogy ilyen gondos keretek közt taníthatnak, minden bizonnyal nagyobb biztonságban érzik magukat. És ez nem pusztán azért fontos, hogy valóban kisebb legyen a fertőzés esélye. Azért is fontos, hogy érzelmileg stabilak legyenek mind a pedagógusok, mind a gyerekek. Ez az, ami nem mérhető, és ezért nem is foglalkozunk vele, pedig e nélkül, az érzelmi biztonság nélkül nincs motiváció, öröm, eredmény.
A biztonságot mindenképpen növelné az is, ha a tanítás tervezhető lenne. Vagyis lenne már kialakult formája, hogy az ideiglenesen karanténba kerülő osztályok vagy iskolák tanulói hogyan tanuljanak. A Kréta rendszer erre még mindig nem alkalmas, a virtuális tanulási tér opcióját a Kréta rendszer további fejlesztésének második szakaszára ígérik.
Amikor ezt a cikket elkezdtem írni, megkérdeztem a frissen érettségizett lányomat, hogy a vírus közepette az iskolában szerinte mi lenne a fontos.
Azt mondta: „Mama, a lelkünkkel egyáltalán nem foglalkoznak.”
És valóban, az, hogy minden nap szembe kell nézniük azzal a veszéllyel, hogy elszabadul a járvány és karanténba kell menniük, vagy azzal, hogy nem találkozhatnak az osztálytársakkal és nem tudják az elképzelt terveiket megvalósítani, hatalmas stresszt helyez a fiatalok vállára. De a pszichéjükkel sajnos most még annyira sem foglalkozik senki, mint korábban, pedig akkor se foglalkoztak ezzel túl sokat az iskolákban. Pedig ez a stressz is hatalmas költség és veszteség, nemcsak a GDP növekedési ütem csökkenése vagy a megbetegedések növekedése.
Nem csak nekünk, állampolgároknak kötelességünk, hogy felelősségteljesen viselkedjünk, de az államnak is, hogy a kiszámíthatatlan környezetben lehetőség szerint növelje a kiszámíthatóságot és biztonságot, megfelelő információval és szakmai támogatás biztosításával. És persze nagyban növelné a jóérzésünket, ha az adóforintokat vagy eurókat okosan és etikusan költené, mondjuk iskolaőrök helyett egészségügyi és pedagógiai asszisztensekre, méregdrága és nem a célnak megfelelő lélegeztető gépek helyett pedig tesztekre nagy mennyiségben (és biztosan tudna még mindenki mondani párat). Biztonság nem attól lesz az iskolában, ha a kontrollálatlan állam még jobban kontrollálja az iskolákat, attól inkább, ha az állam hagyja kontrollálni magát és transzparensen működve partnerként kezeli a pedagógusokat és tanulókat.
