A gyereknevelés nem a gyávák sportja

A gyereknevelés nem a gyávák sportja, ezt jól tudjuk. A babakori hasfájások, a hozzátáplálás, az elválasztódás, szobatisztaságra és óvodába szoktatás kihívásai után az ember egy kicsit fellélegzik: a következő mérföldkő még odébb van... Vagy mégsem?

Az ovis csoport facebook csoportjában már megy az ötletelés, hogy mit kapjanak az óvónők ballagáskor. Ballagás? Már?? És utána iskola???

Persze, tavaly is tisztában voltam vele, hogy idén szeptembertől nem úszhatjuk meg a dolgot. Csak akkor ez még a jövő megoldandó feladata volt, most pedig itt kopogtat.

Azt már akkor is tudtam, hogy nem szeretném, ha a fiunk „hagyományos” iskolába járna, egyrészt az én személyes ellenérzéseim, másrészt pedig az ő személyisége miatt. Pedig okos, kíváncsi, szófogadó fiú, hatalmas tudásvággyal és erős szabálytudattal. Imádnák az iskolában. De pont ezért nem való a hagyományos iskola keretei közé. Ez így elég ellentmondásosan hangzik, de sokszor végigrágtam magamban, sokat beszéltünk erről a férjemmel, és egyre biztosabbak lettünk a dologban. Aggódunk, hogy a tudásvágy és a kíváncsiság elhalványul, az állandó szabálykövetés pedig agyonnyomja őt. Azt szeretnénk, ha nem feladatmegoldó és magológép lenne, hanem (kritikusan) gondolkodó, kreatív, tanulni szerető kisgyerek, akiből később saját útját kereső, és azt megtaláló fiatal felnőtt cseperedik.

Szóval hoztunk egy nehéz és felelős döntést: a fiunk nem fog iskolába járni... De akkor hogyan tovább? Az ún. alternatív iskolák havi tandíja túl nagy anyagi áldozatot követel a családtól, különben is, alig van a környéken, és nehezen elérhető.

Otthontanulás? Ez a következő alternatíva, és számtalan kérdést felvet. Ki tanít? Hol? Mikor? Hogyan? Adja magát, hogy ha már ezt a rögös utat választjuk, akkor oldjuk meg saját magunk. Csakhogy a magyar rögvalóságban élünk, jelenleg egykeresős háztartás vagyunk, három kisgyerekkel, a kétéves gyed lejárta után nem maradhatok én is itthon egész nap. Vekerdy Tamásnál olvastam egyszer, hogy hatt-nyolc család, ha összefog, meg tud fizetni egy nyugdíjas tanítónőt, ugyanis Magyarországon tankötelezettség van, nem iskolakötelezettség.

Zseniális gondolat, próbáljuk ki!

És ekkor jött szembe az információ: gombamód szaporodnak a tanulóközösségek. Utánaolvastam, nagyon izgalmasnak tűnik, már hálózatuk is van, workshopokat tartanak. Az itt tanuló gyerekek magántanulói státuszban vannak egy általános iskolában, ahol félévente osztályozó vizsgát tesznek. A napjaikat (vagy félnapjaikat) egy közösségben töltik, ahol nem a megszokott stílusú tanítás folyik: nincsenek tantárgyak és tanórák. Akkor mégis hogy működik ez egész?

Úgy, ahogy a közösség tagjai ebben egymással megegyeznek. A célok és az annak elérését szolgáló feladatok meghatározása az alapító résztvevők közös munkája, a később belépők a csatlakozással elfogadják ezeket.

Akkor hát vágjunk bele! Keressünk társakat, és kezdjünk neki, mert hatalmas munka lesz!

Társkeresés. Ez a feladat nem volt egyszerű, tekintve, hogy egy vidéki, zártabb közösségű kistelepülésen élünk. Adta magát, hogy először az óvodai csoporttársak szülei között érdeklődjünk. Már mindenkit foglalkoztat az iskolai beiratkozás gondolata, ezért a téma szinte magától merült fel. Ahogy számítottam, nem sokan nyitottak az effajta tanulási módszerre, de egy résztvevőre már biztos számíthatunk. Vannak páran, akik bizonytalanok, de többféle külső hatás miatt inkább maradnak a szülők, nagyszülők által is járt úton. Két gyerek is közösség, majd bővülünk, fejlődünk tovább.

Következő lépés volt egy nyitott, motivált tanító megtalálása. A zárt kistelepülések egyik előnye itt mutatkozott először: a fülünkbe jutott, hogy él itt egy fiatal pedagógus, aki épp a kislányával van otthon, érdeklődik a hagyományostól eltérő alternatív tanítási módok iránt. Az eddig egyetlen társunk kereste meg, és szerencsére nagyon tetszett neki a lehetőség és a feladat, szívesen vállalja a csoportot a negyedik évfolyamig. Itt nagy kő esett le a szívünkről, mert a megfelelő pedagógus megtalálását gondoltuk az egyik sarkalatos pontnak.

A Re-Suli hálózat Facebook csoportjába szintén úgy csöppentünk, hogy egy ismerős mesélte, az ő ismerősének a kislánya már egy ilyen tanulócsoport tagja egy nem túl közeli városban, és ez az ismerős ismerőse hívott meg a csoportba... Tehát másodszor jött jól, hogy kistelepülésen élünk, hiába nehezített a terep.

Mire idáig eljutottunk, elérkezett a karácsony, így pihenni hagytuk a témát, velünk együtt. Elégedett örömmel töltött el bennünket, hogy nem csak egy ideánk van, hanem van esély a megvalósításra.

A Facebook csoport hatalmas segítséget, rengeteg információt adott és ad. Elsősorban a workshopokkal.

Egy, már sok tapasztalattal működő tanulóközösség pedagógusai osztják meg hétvégéről hétvégre a tudásukat, szenvedélyből és elhivatottságból, hogy a most indulók ne adják fel az előre nem látott-látható bukkanók megjelenésekor. A teljes tematika modulokra van osztva, a tanulócsoport alapításától kezdve az alkalmazott tanítási módszerekig. Sajnos a körülmények nem mindig teszik lehetővé, hogy részt vegyek, de az elsőn ott voltam, és nagy lökést adott, megerősített.

Most jön a munka izgalmas része. Mi, hárman, a két résztvevő család és a tanítónk, kineveztük magunkat alapító tagoknak. Most ott tartunk a munkában, hogy a belső motivációkat tisztázzuk, célokat fogalmazunk meg és fektetünk le, amelyeket pontosan meghatározva tudunk a további érdeklődő családok elé tárni. Ezekhez a célokhoz a következő lépésben feladatokat rendelünk, melyeknek teljesülése minden résztvevő közös felelőssége.

A továbbiakban szervezeti és működési szabályzatot, pedagógiai programot írunk, helyet keresünk, egyre izgalmasabb feladatok állnak előttünk.

(Folytatása következik.)

Mester-Kovács Erzsébet