Jellemzői, jellegzetességei
A gyakorlatban kialakult jellemzők nem hibái a frontális tanításnak. Hibává akkor válnak, ha a pedagógus szinte kizárólagosan, vagy túlnyomórészt ezt a munkaformát használja, tekintet nélkül a tanulók közti különbségekre, azoknak megfelelő fejlesztésre nem fordít figyelmet, nem differenciálja a célokat, tartalmakat, és nem szervez az egyéni fejlődési szükségleteknek és a fejlesztendő készségeknek, kompetenciáknak megfelelő változatos munkaformákat.
A pedagógus munkája
- A frontális munka központja a pedagógus. (Ő határozza meg a tananyagot, a tananyag-feldolgozás útját, módját, irányít közöl, kérdez, bemutat, feladatot ad, ellenőriz, értékel.)
- A pedagógus az általa átlagos képességűeknek érzékelt diákokhoz igazodik, így az alatta lévőknek gyors lehet a tempó, netán nehezen vagy egyáltalán nem követhető, gyakran nem is érthető, míg a célzott csoport fölöttieknek lassú, unalmas. Az átlagostól eltérők igényeit nem tudja figyelem bevenni.
- Az együtt tanított diákok tevékenységvágyát, gondolkodását, képzeletét, figyelmét a tanár a saját gondolatmenete, elképzelésének megfelelően próbálja határok közé szorítani.
- Igyekszik elérni, hogy lehetőleg az hangozzék el, amit ő szeretne.
- A témával kapcsolatban irányított beszélgetéseket folytat, többnyire az erre fogékonyakkal.
- Rendszeresen tesz föl kérdéseket, jelentkezésre bíztat, és próbálkozik azokkal is, akik ezt maguktól nem nagyon akarják.
- Több eszközzel próbálja biztosítani az eredményességet, magyaráz, szemléltet, táblai vázlatot készít, ma már esetleg az interaktív táblára vetíti a vázlatot és az illusztráló képeket stb.
- Néhány uralkodó módszer (technika) - legalábbis elméleti tárgyak esetében a felső tagozattól felfelé többnyire a tanári előadás, elbeszélés, a magyarázat, szemléltetés, a tanári kérdezés stb. olyan helyzetek, amikor alapvetően a tanár beszél az egész osztálynak, (ritkábban) tanulói kiselőadás.
- Gyakran egyéni, inkább egyedül végzett munkával próbál az új ismeret elsajátításáról visszajelzést kapni. A feladatvégzés szintje azonban nem mindig alkalmazkodik az elsajátítás szintjéhez, az ismeretszint helyett gyakran alkalmazást, jobb esetben rögzítést szolgál.
- Csak az ismeretszerzés eredményére figyel, nem az ismeretszerzés folyamatára.
- Az ismeretközpontúság nem hagy lehetőséget a kompetenciák fejlesztésére. Ez rendszerint tanórán kívülre, vagy a különórákra tevődik.
- Kisebb-nagyobb fegyelmezési csatákat vív az együtt haladni nem tudó és talán nem is akarókkal.
- Állandó harcban áll az idővel, hogy a 45 percbe beleférjen az előre elképzelt óraterv (ha van ilyen).
- A túlsúlyban lévő frontális tanulásszervezés mögött szinte mindig az a nézet áll, hogy a pedagógus sokkal inkább „letanítani” akarja a tananyagot, mintsem megtanítani. A háttérben az ún. kimenetek tantervben meghatározott rendszerének rosszul értelmezett „teljesítés kényszere” áll, ami rendszerint ismerethalmaz. Nem lehet kihagyni semmit, súlyozás nélkül „lead” mindent, a pedagógus magát védve és felmentve lelkiismeretét. Hiszen ha véletlenül valamit kihagy, mi lesz a felvételin, ha épp azt kérdezik?
- A frontális munkaszervezés „bírja el” a legtöbb szakszerűtlenséget, a legtöbb pót- és látszattevékenységet. Hagyományos megoldása alkalmas a leginkább arra, hogy a felelősséget a tanulókra, a körülményekre hárítsuk, akár indokolt ez, akár nem.
Minden olyan pedagógiai eljárás, amely azt feltételezi, hogy a pedagógus tevékenysége ugyanolyan hatást gyakorol a különböző gyerekekre, nem vesz tudomást a tanulók közötti különbségekről a különbségek fokozódásához vezet. A hatások erősen függenek a frontális munka céljától, az alkalmazott módszerektől, és az életkortól.
A tanulókra ható jellegzetességek
- Valamennyi gyerek számára lehetőséget biztosít, részt vesznek az órán, de a haladáshoz a feltételeket csak a megcélzott réteg számára biztosítja.
- Az ismeretek kívülről jönnek, kész ismeretek nem épülnek a tanulók érdeklődésére. Számukra idegen, gyakran érthetetlen, hosszú távon megjegyezhetetlen is, ezáltal romlik a tanulási motiváció.
- Kevés, vagy nincs visszajelzés, az egyes tanulók haladásáról. Szinte a véletlenen múlik, hogy ki, mit és milyen tartósan fog elsajátítani. A tanulók egy része, akik nem képesek együtt haladni a többiekkel, lemaradnak, fejlődésük lelassul, és gyakran szociálisan is a peremre kerülnek.
- A tanulók egymástól függetlenül vesznek részt, ezáltal egymás tanulási sémáit nem ismerik, nem is tudnak ezekből tanulni.
- Nem ismert a pedagógus előtt, hogy milyen tanulási folyamatok játszódnak le az egyes tanulókban, így a beékelt feladatok mindenkinek ugyanazok, tekintet nélkül az önálló feladatmegoldáshoz szükséges készségek szintjére, az egyéni különbségekre. Gyakori, hogy vannak, akik még a feladat utasítását próbálják értelmezni, míg mások a megoldással próbálkoznak, és vannak, akiknek nem okoz gondot a feladat.
- A tanulók egyéni képességei háttérbe szorulnak.
|
Arra bíztatjuk az olvasót, hogy vizsgálja meg saját gyakorlatát! Jelen van-e szemléletében a „letanítás” kényszere? Gondolja át, hogyan tudna ezen változtatni? Mely jellegzetességgel, jellegzetességekkel nem ért egyet? Miért? |
