Karácsonyi adok - kapok

Nagyon jó, ha a kisebb-nagyobb gyerekek nem csak kapni akarnak, hanem az ajándékozás örömét is átélik, ők is vásárolnak, titkolóznak, csomagolnak, biztos rejtekhelyeket keresnek a meglepetésnek szánt tárgyaknak, és az ünnepi estén lesik az arcokat: vajon ők eltalálták-e, hogy ki minek tud örülni.

Valamennyien tudjuk, hogy örömet szerezni a legnagyobb boldogság. Az ünnephez szorosan hozzátartozik a feszültséggel teli izgalom: vajon eltaláljuk-e, amire szeretteink vágynak. Mi lesz azonban, ha az udvarias köszönöm mögött meglátjuk a megajándékozott szemében a nehezen titkolható csalódást? S ha ezt észrevesszük, lelkünkben egy időre bizony elborul az a bizonyos meghitt hangulat.

Az idén nagykorúvá vált fiú határozottan kijelentette, hogy amennyiben kellő fedezet híján nem tudjuk megvenni számára azt a szerkentyűt, amiről álmodik, akkor inkább kapjon annyi pénzt, amennyi jut, és ő majd az idők folyamán zsebpénzzel, munkával pótolja a hiányzó összeget. Az alig 13 éves kishúg hallani sem akar karácsonyra másról, mint divatos cuccokról, ezt viszont nem lehet nélküle, látatlanban megvásárolni, hiszen ha a méretet el is találjuk, nem biztos, hogy igényünk, ízlésünk találkozik az övével. Tehát ő is inkább készpénzt szeretne.

De mi legyen a fa alatt?

Pénzes borítékok? Ez olyan illúzióromboló! Jó, ezek a gyerekek már nem kicsik, de a csodát titokban még mindig várják, és akkora összeg biztosan nem kerül ezekbe a borítékokba, amennyit valódi csodának érezhetnének. Ezek után különös érdeklődéssel olvastam Joel Waldfogelnek, a Pennszilvániai Egyetem professzorának a témához szorosan kapcsolódó gondolatait.

A „flúgos közgazdászok” közé sorolt Waldfogel szerint a karácsonyi ajándékvásárlásra kiadott óriási pénzösszeg átlagosan húsz százaléka felesleges pazarlás. Képzeljük el – írja –, hogy kapunk a nénikénktől egy 50 dolláros pulóvert. Mi azonban, ha saját pénzünkből vennénk, nem költenénk rá többet 30 dollárnál. Igaz, hogy a nagynéninek az ajándékozás öröme magában is megér 30 dollárt, s így összességében csökken a veszteség. Viszont ha a nagynéni olyan színt vagy fazont választott volna, amiért mi is hajlandók lettünk volna 40, sőt akár 50 dollárt is fizetni, akkor egyáltalán nem keletkezett volna veszteség, sőt örömünk láttán a néni boldogsága is fokozódott volna.

A közgazdász szerint nyilván kisebb lenne a kár, ha készpénzt adnánk a szeretteinknek, amiért azután azt vehetnének, amit akarnak. Mivel ez a forma nem felel meg kulturális hagyományainknak, áthidaló megoldásként vásárlási utalványt javasol. Waldfogel úgy véli, hogy a leghatékonyabb, ha az Amerikában elterjedt jótékonysági kártyát tesszük a karácsonyfa alá. Így, miután lehetőséget kaptunk az igényeink szerinti költekezésre, az ajándékozás öröme is megmarad. (Ha jótékonysági jegy nem is, egyéb formái akadnak az adományozásnak Magyarországon is, tehát az ötlet nálunk is megvalósítható – lenne.)

Hát nem is tudom... Nekem ez így mégsem az igazi!

A korábban emlegetett nagykorú fiúgyermek néhány hete a karácsonyfán akart volna takarékoskodni: elég lesz néhány fenyőág is, csupán a hangulat kedvéért. A testvérei tiltakoztak: legalább egy kicsi fa feltétlenül kell. Ebben azután meg is egyeztek. És tegnap éppen az a bizonyos szinte felnőtt fiatalember jegyezte meg sóvárogva és nagyokat sóhajtva, hogy azért tavaly az a mennyezetig érő karácsonyfa mégiscsak gyönyörű volt. Nos, az az egy egészen biztos, hogy az óriásfa az idén is meglesz.

A cikkben idézett közgazdasági okfejtés forrása: A nagynéni ajándékának boldogság-vesztesége. Karácsony közgazdász szemmel. Népszabadság, 2009. 12. 21. http://nol.hu/noller/a_karacsony_kozgazdaszszemmel_