Apablog - Még több ünnep

Az előző szülinapjára a Cicót mintázó tortája volt. Akkor izgultunk: lehet, sajnálni fogja felvágatni a mesefigurát és elmarad a tortaevés. Nem sajnálta. És a mostani katicabogár képére készült tortáját sem sajnálta – sőt a bogárfejnek a felfalásával szerette volna megkezdeni a torta elpusztítását.

Ezt végül a végére hagytunk, amire egyébként nem sokat kellett várni. Zsófi a négy gyertyával nem sokat törődött – amint lehetett máris nekilátott a lakomához. Rágni se rágott nagyon, csak nyelte a finom falatokat: nem csoda, hiszen a katica-marcipán alatt finom csokitorta rejtőzött. Egyedül a marcipán-tappancsocskákhoz nem volt gusztusa.

A torta tehát minden figyelmét lekötötte, még az ajándékokkal és a gratulációkkal se foglalkozott. Csak később kérdezte meg méltatlankodva, hogy miért nem gratulált neki senki. Senki? Hisz’ sorba álltunk előtte – a sor elején ketten az anyjával, majd jött Blanka, aztán Inci nagymama, majd a sógornőmék (a két fiúval – vagyis a lányok unokatestvéreivel – , az egyikőjük barátnőjével és sógorom apukájával együtt). Sőt jöttek a telefonos jókívánságok is anyukámtól és húgomtól.

Ez összesen 12 gratuláló személy! Minderről videót készítettem, amit – bizonyítékként – utólag megnézhetett. Bizonyítékként persze ott voltak az ajándékok is. Mindenesetre másnaptól sokszor kezdte úgy vágyainak megfogalmazását: „Ha majd születésnapom lesz…”.

Zsófi este egy kis hőlégballont is kapott sógoromtól, amely persze felrepült az égre, s világított is jó sokáig, amíg el nem tűnt. Ez Zsófinak nem tetszett, ő megtartani szerette volna a ballont. Az anyja vigasztalni próbálta, mondván: saját csillag lett belőle az égen. De ezen egyenesen felháborodott. „Zsinórt kellett volna rá kötni!” – mondta méltatlankodva. Az ünnep-sorozatot ezen a napon, majd 2.-án is egy-egy névnap fűszerezte meg: az unokatestvérekéi. Újabb sütikkel, stb.

Azt hiszem nem árt előkészíteni a futócipőmet. Ha nem tévedek és hűek maradunk a hagyományainkhoz: az egész család által elfogyasztott sütifelesleget nekem kell majd lefutnom. A szokásos helyen, a Városligetben, körbe-körbe szaladozva. Az átlagos (sajnos mostanság csak heti rendszerességgel fogyasztott) adagom: egy kör a lányokért, egy a feleségemért, egy meg saját magamért. No, de ezen a fentebb említettek következtében változtatni kell: a családom egészségét szeme lőtt tartva tehát hetente kétszer vállalom az egy-egy kört a lányokért meg a feleségemért meg saját magamért.

Egy szavuk sem lehet, ha majd futni látnak indulni! Értük teszem! Persze, ha a dolog a fent vázoltak szerint folytatódik és fokozódik, lehet egy maratont is be kell majd vállalnom. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy kihízzuk a lakást! Az esetleges súlygyarapodásnak köszönhetően, ha az ajándékokat is hozzávesszük, nem fogunk beférni a lakásba.

Aztán jött Szilveszter-napja. Blankának persze most is megengedtük, hogy megvárja az éjfélt. Napok óta gyakorolt is kitartóan: hiába küldtük aludni, ő állandóan csak az időt húzta, s ágyba mindig csak tizenegy körül került, amikor az álmosságtól már a fejéből sem látott ki. Szilveszterkor ismét felcsatolta a görkorcsolyákat s a szobában körbe-körbe suhanva tartotta magát ébren.

Én viszont jól kialudtam magamat. Ezen az estén is én altattam Zsófit. Persze már nem kézben hurcolászva, „csak” mellé feküdve. Pesten már jó ideje, hogy leszereltük a kiságya egyik hosszanti oldalát, hogy az a nagyággyal összetolható legyen. Mivel az ágyak közt nincs szintkülönbség altatáskor egymás mellett feküdhetünk.

Dunahelyen viszont Blankának még a kiságyát használjuk, ami egyrészt szétszerelhetetlen, másrészt hálós oldalú és mély is – amelybe fekvő helyzetben benyúlnom, főleg pedig Zsófinak kinyúlnia lehetetlen. Márpedig a kinyúlás lehetetlensége baj, ugyanis Zsófi a fülcimpámat morzsolgatva szokott elaludni. Ezt a problémát Dunahelyen úgy oldottuk meg, hogy a kisasszonyt a nagyágyban altattam el, s csak utóbb – biztonság kedvéért éjszakánként még használt pelenka felszerelését követően – emeltem át a kiságyba.

Így szilveszterkor is együtt aludtunk – de Zsófi most nemcsak a fülemet morzsolgatta, hanem az arcomat is birizgált, s félő volt, hogy még meg is csipked. Miután erről lebeszéltem, elkapta a nyakamat, s jó ideig puszilgatott – erről nem volt szívem lebeszélni. Később eszébe jutott, hogy Pesten a hátát és a talpát is meg szoktam simogatni, s tegyem ezeket most is.

Nekem pedig eszembe jutottak azok a szülők, akik azzal szoktak nagy büszkén dicsekedni, hogy ők bizony nem szoktatják be az ágyukba a kicsit, és nem is altatgatják, csak leteszik őket. Én meg arra vagyok büszke, hogy a négyéves lányom velem akar aludni – az ő szavaival: „Apát akarom!”. Feleségem meg bizonyára arra, hogy a 12 éves Blanka csakis vele hajlandó aludni.

Szóval: a nagy büszkeségben szilveszterkor elaludtam. Fél 11 után ébredtem csak fel, s akkor már nemhogy a megfelelő nyakkendőtű kiválasztásával, de nyakkendő megkötésével sem bajlódtam és 2013-at mindezek nélküli hanyag eleganciával köszöntöttem. Sógorom meg a szomszédok új év köszöntése teljesen más volt: hangos és látványos. Tüzijátékot produkáltak.

Attól tartottam, hogy Zsófi felébred. De ő sem ettől, sem Blanka akciójától nem zavartatta álmát. Márpedig Blanka is igen hangos volt: a szomszéd Bálintkával a falon át – a falat püfölve – értekeztek és beszélték meg a másnapi programjukat. Vigyáznunk kell majd – futott ágy az agyamon, mert, ha Blanka mégis itthon marad, Bálintka arra gondolhat, hogy oroszlán falhatta fel, s szomorú vége lesz a Szilveszter-éji történetnek.

Zsófi reggel frissen ébredt, s türelmetlenül kezdte várni a bécsi újévi koncert közvetítését, amelyet végig szoktuk táncolni. Pontosabban végig szoktam táncolni, miközben őt (korábban, a hagyomány születésekor még persze Blankát) a karomban tartom: a hibátlan koreográfia kedvéért, meg, hogy ne legyen láb alatt. Az idén a táncom kissé veszített tavalyi légiességéből. Hiába: Zsófi már 16 és fél kiló. 

Raffay Endre