Apablog - Hideg húsvét Endrééknél
A húsvéti ünnepeket Zentán szoktuk megülni. Élvezve a szép időt és a kert nyújtotta kellemeket is. A hagyományok az idén is érvényesültek, a hely tekintetében mindenképp, az időjárást illetően viszont csalódni kellett. Eddig a karácsonyt várva szokott felmerülni a hó-kérdés. Idén pedig, az aktuális kérdés az volt, hogy fehér lesz-e a húsvét?
És aktuális azóta is. Lehet, a dologban anyukám a ludas, aki a karácsonyfáját még most sem bontotta le, csak száműzte a fűtetlen nagyszobába. Az időjárás ennek köszönhetően konzerválódhatott karácsonyi állapotba.
Hacsak nem jégkorszak köszöntött ránk. Persze volt már ilyen. Egyik festőművész(jelölt) hallgatóm fedezte fel a zentai, az idén épp százéves Városházának a tornyában a feliratot, amely szerint: 1932-ben is egész márciusban havazott, s csak húsvétkor indult el a jég.
A hóvirágaim mindenesetre egymást követő havak takarásában virágoztak el. A krókuszok sem láttak sok napfényt, s most szegény nárciszok, jácintok meg a korai tulipánok is fagyoskodnak. A barackok meg csak dísznek virágoznak – rajtuk így mutatóban sem lesz termés.
Az ünnep nemcsak hűvösebb lett a szokásosnál, de rövidebb is. Autóval mentünk ugyanis. Így persze rövidebb idő alatt lehet leérni, de az autóhoz sofőr is kell. Eddig a nagycsütörtököt is Zentán szoktuk eltölteni. Most nemcsak a lábmosásról, de a nagypénteki szertartásról is lekéstünk. Valóban gyorsabb az autó, mint a vonat meg a busz, ha időben indul az ember. Az idén csak péntek délután értünk Zentára.
A lányok az utat mindenesetre nagyon élvezték. Erről a hátsó ülésről minduntalan kitörő sikongatások tanúskodtak, amelyeket gyakran mindenféle más, de egyre erősödő hangok és felcsattanó nevetések egészítettek ki, amelyek az én rendreutasító szavaimat, de kiáltásaimat is elnyomták.
Végül helyet cseréltem Blankával: ő ült az anyósülésre én meg hátra, Zsófi mellé. Akit mese-kezelésbe, meg talpmasszázs-kezelésbe, meg cumis-kezelésbe vettem. Zentát a kettős szivárvány íve alatt pillantottuk meg, s haza is a szivárvány napsugár kísérte látványával értünk. A szivárványt Blanka rengeteg fotón örökítette meg. Szóval a megérkezés pillanatai kárpótoltak az utazás viszontagságaiért.
Másnap – nagyszombat ide vagy oda – a lányok nem akartak templomba menni. Végül Blanka mégis eljött velem meg a húgommal, azzal a feltétellel, hogy a húsvéti láng szétosztását követően hazakísérem őt. A hazaútra viszont sokkal hamarabb sor került, ugyanis ötre értünk a templomhoz, ahol a pap felvilágosított bennünket: csak hatkor kezdődik a szertartás, addig haza is mehetünk.
Másodszorra már időben érkeztünk.
A húsvéti lángot mi mindig haza szoktuk menteni. Ebben egy kis üvegezett mécsestartó szokott segítségünkre lenni.
Ez az idén is így volt. A lánggal tehát hazafutottunk. Otthon: ünnepre terített asztal várt bennünket. És: Zsófi már ott ült az asztalnál s várta a vacsorát. Mivel nem szerettem volna a húsvéti vacsorát a lányaim nélkül elkölteni, a templomi szertatást a tervezettnél hosszabb időre hanyagoltam.
Vacsora után (természetesen a feleségem közreműködésével és a lányok nélkül): autóba be, ott Händel-muzsika, kiszállás a templomnak már a körmenetre kitárt főkapuja előtt, és be a templomba, ahol még tartott az áldozás.
Mire véget ért a körmenet, s hazaértem, Zsófi már aludt, Blanka pedig televíziózott. A cserépkályha tüzét éjszakára jól megraktam. Égett is jó sokáig. A templomi gyertya pedig a teraszra kiakasztott mécsestartóban egészen reggelig világított.
