Apablog - Görkorcsolyával éjféli misére?

Nem mertem Zsófit megkérdezni: ha nem lesz több csoki-ajándék, mit gondol, összedől-e a világ? 21.-én hajnalban aztán az is felmerült: lehet, hogy mégis a maják naptára vége miatt aggódóknak lesz, sőt van igazuk. Zsófi ugyanis sírva keltett bennünket. Rosszat álmodott . Azt, hogy összedőlt a házunk, a téglák homokká mállva szétfolytak, bútoraink pedig az utcára estek. „Még apa íróasztala is!” – borzasztott el Zsófi.

Aztán kissé megnyugodtam, mert Zsófi az aggódó kérdéseimre válaszolva azt állította, hogy nemcsak nekünk nem lett bajunk, de a porcelánjaim se törtek össze. Én tehát kissé megnyugodtam, de Zsófit nem volt könnyű vigasztalni és az álmot hallgatva feleségemnek is kételyei támadtak a kesztyűs naptárunk relevanciáját illetően. Hiába mondtam, nem kell a megjósolt katasztrófától félni, egy pesti körülmények közt megöregedett 1898-as építésű ház összedőléséhez, tégláinak homokká mállásához nem kell okvetlenül a világvégének eljönnie. 

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy aznap a lányok kissé visszafogták magukat, s ha a csillárok hintáztak, vagy a kis asztalra letett csészémben hullámzani is látszott a tea, az nem az ő szobák közti nyargalászásainak volt az eredménye. Hanem a földszinten hónapok óta folyó lakásátalakítás egyedüli érvényesülésének.

A világ végül nem dőlt össze. Akkor sem, amikor lejárt a kesztyűs adventi naptárunk. Lehet, csak azért, mert túljártunk az eszén. Az utolsó napjaiban ugyanis már nem használtuk, így kiürülnie és lejárnia nem volt lehetősége. Ez pedig azért sikerülhetett, mert eljöttünk Pestről.

A karácsonyt ugyanis a nagymamáknál szoktuk ünnepelni. Egyik évben az egyiknél, másikban a másiknál. Az idén anyósomékhoz utaztunk. Náluk-velük a karácsony nagy és sokszereplős családi ünnep. A helyszín a feleségemék nagy családi háza, ahol most sógornőmék élnek, meg a nagymamának a kert végében emelt laka.

Az aranyvasárnapot is Dunahelyen töltöttük már. Pesten így nemcsak a kesztyűs naptárunk, de az adventi koszorúnk sem vitte végig funkcióját: az utóbbin az utolsó gyertya meggyújtatlan maradt. Pedig az adventi gyertyagyújtás körül nálunk külön szertartás alakult ki. Ez pedig a következő: a koszorút (már este, sötétedéskor) a szoba közepére helyezzük a Cambridge-ben guberált tea-asztalkára, lekapcsoljuk a lámpákat. Amikor már égnek a gyertyák dalra fakadunk és a koszorút körbetáncoljuk.

A daloknak szép nap repertoárja következik, de ezeknek csak egy kicsi része karácsonyi. A Koszorú, koszorú, miért vagy te szomorúval kezdünk, majd a Hull a pelyhes fehér hóra, a Hull a hó és hózikra, az Ég a gyertya égre kerül sor. A körbetáncnak megfelelően aztán az Eszterlánc következik, aztán a télhez passzolón az A bundának nincs gallérja, majd az Örömóda.

Mindeközben a körbetáncot felváltja a koszorú körbeszökdécselése, majd négykézláb való körbemászása. Ez utóbbi Zsófi újítása, éppúgy, mint a koszorú körbehempergése is, amelyben az anyjuk már nem szokott részt venni. A tűzugrást még nem vetettük be – mert az foglalt: az Szent Iván éjjelére van fenntartva.

Szombaton tehát eljöttünk Dunahelyre. Ahol másnap rengeteg hó esett. Ezt a lányok igazán élvezték. Persze nemcsak a szobából nézve. Hanem testközelből, pontosabban síruhába beöltöztetve. A szomszéd Ritával és Bálintkával együtt szánkóztak és hógolyóztak.

A hóember-építés kivitelezhetetlennek tűnt, mert Bálintka minduntalan lerombolt azt, amit Blanka épített. Nem tudom a lányok a dévai receptet fontolgatták-e, de Bálintkát komolyan fenyegette a hóemberbe való beépítés veszélye. Végül e nélkül is megépülhetett a hóember, mindjárt kettő is. Köszönve sógorom közreműködésének, aki építészi diplomáját, Bálintka szerencséjére, nem Déván szerezte. A hóemberek azóta is állnak, a hidegnek és az ónos esőből való máznak köszönhetően.

Estefelé a mézeskalácssütés ugyancsak a sógorom vezényletével zajlott, aki ezirányú képesítését nyilván szüleitől szerezte: apukája mindmáig finomabbnál finomabb süteményeket készít, édeseket és sósakat egyaránt. A lányoknak a szivecske formájú mézeskalácsok tetszettek, meg az a macifigura, amelyre szivecskét illesztettek.

Hétfőn már reggeltől kezdve minden a szentestéről szólt. Zsófit megpróbáltuk persze kiiktatni – élve a televízió nyújtotta mese-lehetőségekkel és természetesen a nagymama biztosítottakkal is. Blanka viszont semmiféle karácsonyi mesterkedésnek sem volt kitéve – életében először.

Ő ugyanis fejébe vette, hogy az idén, ha törik, ha szakad szemtől szemben fog az ajándékozó Télapóval találkozni, és ő bizony látni akarja a karácsonyfát hozó angyalkákat. Féltem, hogy a Télapó is, meg az angyalok is csalódást fognak okozni. Azt hiszem ebben nem is tévedtem: Blankán karácsonyváró boldogság nyomait nem igen lehetett felfedezni. Emiatt aztán én is elszomorodtam.

Nem volt nagy öröm a Télapónak meg az angyalkáknak való segédkezésben. Szomorkodtam is, amíg nem csatlakoztam Zsófihoz, aki a mese-kábítást követően a nagy házból a nagymamához lett száműzve. Mert Zsófi igencsak izgatott hangulatban volt. Ő nem a Télapót akarta meglátni (félelmében úgyis elbújt volna előle), nem is az angyalkákra volt kíváncsi (angyaloktól is lehet félni), hanem csupán a ténykedésük jeleire: ajándékokra, meg a karácsonyfára.

Öt óra felé aztán átvonultunk – át a havas kerten – a nagy házba. És: ott állt a gyertyás-díszes fa, alatta az ajándékok. A hangulat arról győzött meg, hogy csak történt itt valami csoda! Blanka sem szomorkodott már. Zsófi meg egyszerűen megőrült – elsősorban az ajándékcsomagok sokat sejtető látványán. Aztán meg a csomagok kibontásakor. Aztán meg magukon az ajándékokon. Különösen egy „ló-angyal” tetszett neki – plüssből, a szárnyak mellett szarvval is felszerelve. Hát, nem tudom, hogy a Télapó hova tette az ízlését…

Blankát a görkorcsolya, amelynek pesti cipelésében, persze a doboz tatalmáról akkor még mit sem sejtve, ő is részt vett, levette a lábáról. De miután – immár azokat lábra szerelve – újra lábra állt, nekilátott a szobában való körbe-körbe száguldozáshoz. A vacsorán is így vett részt.

Blankát hívtam az éjféli misére. A Télapóra és az angyalkákra igen, de erre nem volt kíváncsi. Lehet, csak azért nem jött velem, mert oda görkorcsolyával nem juthatott volna el, tekintettel az útviszonyokra. Az emeletre vezető lépcsőket mindenesetre leküzdötte, s lehet ott aztán már a koriktól való megszabadulás küzdelmét is feladta, s azokkal feküdt le aludni.

Raffay Endre