„Anyu, vigyél haza!”

Honvágy bárkinél jelentkezhet, aki a megszokott környezetéből új helyre utazik, így a gyerekeknél is. Minél rutinosabb táborozó, illetve minél idősebb a gyerek, valószínűleg annál kisebb a honvágya, hiszen tudja, hogy mi történik, hogyan zajlik egy tábor, mire számíthat. Ha van ismerős, barát, testvér, akkor is kisebb a hazavágyódás. A honvágy leginkább este, az elalvás előtti pillanatokban „támad”, amikor amúgy is minden egy kicsit más a szokatlan hely, az ismeretlen fények-árnyékok miatt. Ilyenkor többször fordul elő a pityergés, ami álomba segíti a gyereket. Reggelre aztán ez a szomorkás hangulat elmúlik, és újra vidáman vesz részt a programokban. Természetesen van olyan helyzet is, amikor egész nap szomorú, megvigasztalhatatlan, sír. Két-három nap után, ha nem szűnik az állandó rosszkedv, érdemes hazahozni a gyermeket. Sem neki, sem a többi táborozónak nem jó, ha mindig csak hazavágyódik, menni akar.

Készüljünk együtt a táborra!

Ezek a helyzetek megelőzhetők, ha megpróbáljuk előre „felkészíteni” a gyereket a távollétre. Az indulás előtt két-három nappal együtt csomagoljunk össze, legyen valami személyes apróság is a ruhák között, ami segít átvészelni a nehezebb, elalvás előtti pillanatokat, például egy erre az alkalomra kapott pici figura vagy egy kedvenc plüss, amit napközben is meg lehet simogatni. Helyes, ha a szülő pozitívan, az élményeket hangsúlyozva készül az elválásra, s nem viselkedik úgy, mintha soha többé nem látná csemetéjét. A szülő elválás miatti aggódása hatással van a gyerekre: a könnyező, zsebkendővel integető szülő nem azt közvetíti, hogy a táborban vidám, felhőtlen szórakozás vár a gyerekre, még ha ezt is mondja. Ráadásul ez a kétféle kommunikáció alaposan megzavarhatja a gyereket. Nem érti, miért szomorú anyu, ha ő nagyon jó helyre készül. Akkor nem is lesz olyan jó az a tábor? Ezzel a szülői viselkedéssel mi magunk növeljük meg az elválás miatt amúgy is jelen lévő szorongás mennyiségét.

Kapcsolattartás a tábor alatt

Amikor csak egy hétre megy el a gyerek, és vihet telefont, akkor adjuk meg neki a lehetőséget, hogy ő hívjon bennünket, ha akar. Tapasztalni fogjuk, hogy a jó élmények, a gazdag program, a barátok gyakran elfelejtetik vele a telefonálást. Ez nem baj, azt jelzi, hogy a napok gyorsan telnek, gyermekünk jól érzi magát. Mivel megbízható, jó helyre küldtük a gyerekünket, ő pedig nem érzi szükségét a telefonálásnak, próbáljuk meg megállni, és mi se hívogassuk. Ne zökkentsük ki az ottani életből, ne zavarjuk meg. Ha mindenképpen tudni akarunk róla, akkor a táborban lévő pedagógustól érdeklődjünk, csakúgy, mint a könnyes hangú telefonok után is. Mielőtt kocsiba ülnénk és elviharzanánk a tábor helyszínére, kérdezzük meg a pedagógusokat, milyen tapasztalataik vannak a gyerekkel kapcsolatban.

Gyakran előfordul, hogy a felnőtt egészen másként látja a gyereket. Ne lepődjünk meg, ha jól evő, vidám, mozgékony gyerekről hallunk beszámolót, miután csemeténk könnyes hangon telefonált. Nyugtassuk meg gyermekünket, kérdezgessük a programokról, a barátokról, arról, mi minden történt vele. Bátorítsuk, mondjuk el, hogy amit érez, természetes, az elválás, a távolság miatt van, el fog múlni. Általában sikerül megnyugtatni a gyereket, akinek a legtöbb esetben semmi baja nem volt addig, amíg meg nem hallotta a szülei hangját, s többnyire elmúlik a bánata, amint letette a telefont.

Ne feledjük: az, hogy hogyan kezeljük a helyzetet, egy kicsit rólunk is szól. Ha mi magunk stabilitást és biztonságot közvetítünk, a gyermek könnyen átlendül a honvágy édes-szomorú érzésén.

További felhőtlen, jó pihenést kívánunk!