Egy sikeres példa önkéntes munkára

Azt mondják jellegzetes halmazfalu. Ez leginkább a földrajztudósoknak ad eligazítást. De ami tény, hogy a csodaszép Völgységben, gyümölcsösökkel és lucernásokkal tarkított, nagyjából négyszáz fős településen sok ilyen-olyan girbe-gurba utca fut fel a dombokra a falut kanyargósan átszelő főútról. A házak is sokfélék, a díszkővel kirakott családi házak mellett rossz állapotú régi parasztházak és ideiglenesnek festő összetákolt építmények is láthatóak, és, ahogyan a helyiek mondják, románok is vannak, akik konténerekben laknak. A múlt nyár legmelegebb hetében cseppentem bele ebben a csodaszép faluban egy gyerektábor szervező csapatába, ahol nagyjából húsz, hátrányos helyzetűnek nevezett fiatalt tudtunk aktív részvételre sarkallni, nekik pedig minket sikerült időről időre lelkessé tenniük.

A háttér

Az Autonómia Alapítvány 2009-ben indított egy lakhatási programot, amely takarékosságra ösztönözte az embereket. Aki jól spórolt, megduplázhatta félretett pénzét, és ezt az összeget házának, lakásának felújítására költhette. A Társadalomelméleti Szakkollégium tagjai által létrehozott Szociális Építőtábor Egyesület immáron második akciója keretében Bonyhádon és két közeli faluban szervezett építőtábort a tavalyi nagykanizsai tábor után. Az augusztus 20. és szeptember 5. között két héten át tartó táborban zömében budapesti és pécsi egyetemista fiatalok és a kistelepülések lakói a Habitat for Humanity professzionális építésvezetőjének irányítása alatt közösen építkeztek. Az idei építkezés során az önkéntesek, mert igen, itt mindenki önkéntesként dolgozott, megtanulhattak vályogozni, ablakot csiszolni és szigetelni és még egy kéményt és egy tetőt is elbontottak. Nem mellékesen olyan emberekkel ismerkedhettek meg, akikkel hétköznapjaik során nem találkoznának, és ez fordítva is igaz.

Az idei tábor különlegessége az volt, hogy néhányan elhatározták: az első héten gyerektábort szerveznek a tanodában a környékbeli gyerekeknek, fiataloknak. Ehhez az E.ON Tetterő pályázati támogatása nyújtott fedezetet (lásd itt).

Gyerektábor

A gyerektábor hétfős szervező csapata sokféle múlttal és tudással érkezett: az ifjúságsegítéssel foglalkozók az önismereti, csapatépítő játékokat szorgalmazták, a többiek saját tábori tapasztalataikat akarták megeleveníteni. A programtervezés során mindenki beleadhatta a saját tudását, így volt, aki a különböző kézműves foglalkozásokat vezette a gyöngyfűzéstől a lampionkészítésig, mások kalandos játékokkal tudtak előrukkolni. De valójában mindenki részt vett az összes foglalkozásban, így a szervezők számára is jó tanulási folyamat volt egy-egy délelőtti vagy délutáni program.

A tábor fő eleme a kézművesség és a fotó volt. Négy fényképezőgéppel készültünk, amit a gyerekek használhattak és az általuk készített fotók lettek egy-egy foglalkozás fontos kellékei. A délelőttöket játékos, csapatépítő és névtanuló játékokkal indítottuk, tekintettel arra, hogy a nagyjából állandó 20 fős létszám, napról napra bővült néhány újabb gyerekkel. A másfél évestől 20 évesig terjedő korosztály miatt volt bennünk félelem, hogy hogyan tudjuk majd lekötni valamennyiőjüket. Igazán nagy kihívást a folyamatos újratervezés igényelt. Az egyszerre jelenlévő hatfős „szervezőség” ezért reggel, délben, koradélután és rendszerint késő este is megbeszélést tartott a folytatásról, ami persze sosem alakult egészen a tervezett szerint.

Életképek a gyerektárborról

Az egyheti együttlét talán leglátványosabb termékei a fotóparafrázisok lettek. A gyerekeknek csoportonként kellett egy nagy halom kivágott képből választaniuk hármat, és azokat minél hasonlóbban megformálniuk. A feladat során együtt kellett működniük a kiválasztásnál, mindenkinek volt egy voksa. Utána jól meg kellett figyelni az eredeti képet és közösen, a saját kreativitásunkra bízva indult el a megvalósítás. Mindannyian nagyon élveztük ezt a folyamatot és a végén a látványos eredmény nagy büszkeséggel és motivációval töltötte el a gyerekeket – és minket is.

Ízelítő a parafrázisokból

Emellett készítettünk közösen több plakátot, képregényt, lampiont és hangszert, játszottunk activityt és memóriajátékot, volt tánc és ügyességi próbák, pont-kereső verseny, betűmegformálás és az érkezésünk napján a fiatalok idegenvezetést tartottak számunkra a faluban.

És ami egy faluban nagy előny, ha kelléknek éppen egy nyúlra volt szükség, semmi gond.

Nyulas kép a fesztivál plakátra

Bátorság és mulatság

Jól jöttek a szervezésben résztvevők ismeretségei: a tanoda kertjében került sor a fő-attrakciónak számító bátorságpróbára, amit ipari alpinisták vezettek le profi felszereléssel. A gyerekeknek, és persze a szervezőknek is két fához kibiztosítva kellett sörös rekeszeket saját maguk alá pakolni és így mászni fel a magasba, egészen addig, amíg meg nem borult a teljes építmény. 

A sörösrekesztorony-építés egyik bátor vállalkozója

A tábor utolsó előtti napján fesztivált szerveztünk, amire az egész falut meghívtuk a gyerekek által készített plakátok kihelyezésével. A programra bűvészek, tűzzsonglőrök is érkeztek és közös bográcsozás majd zenélés is volt. A bográcsozás jó példája volt a ritka, de annál pozitívabb együttműködéseknek: az építőtábor egyik Budapesten élő, hajléktalan önkéntese, aki egyébként szakács, főzött együtt egy helyi roma édesapával, aki maga hozott nagyobb bográcsot az eseményre. Mivel mindketten a főzés szerelmesei, hamar megtalálták a közös hangot és remek babgulyást készítettek a vendégeknek.

Dilemmák és félelmek

Az egyhetes tábort több megbeszélés előzte meg. Nehézséget jelentett, hogy nem tudhattuk előre a résztvevők pontos létszámát és életkorát, habár a tanodában dolgozó pedagógusokkal felvettük a kapcsolatot, ők sem voltak biztosak a nyári szünetben várható aktivitásban, jelenlétben.

Miután megegyeztünk abban, hogy elsősorban tábort szervezünk, fő célunkká az vált, hogy a gyerekek minél aktívabban érezzék minél jobban magukat, hogy feldobják a nyarukat és talán olyan új és izgalmas játékokat, foglalkozásokat ismerhessenek meg, amiket később nélkülünk is tudnak majd gyakorolni. Gondolnunk kellett rá, hogy vegyes érdeklődésű és korú fiatalokkal lesz dolgunk, ezért igyekeztünk változatos programokat és „B” terveket is beiktatni. Volt hát egy elvi napirendünk, amit aztán több ponton felülírt a gyakorlat.

Másik, nagyon prózai félelmünk, értékes tárgyaink védelme volt. Négy fényképezőgépet kifejezetten abból a célból vásároltunk, hogy azokkal a gyerekek maguk készítsenek képeket. Többféle ötlet felmerült, például hogy sosem lehetnek vele egyedül, hogy tulajdonképpen mindig fogja valamelyikünk a gépet, stb., de rá kellett jönnünk, hogy a túlzott kontroll éppen a dolog játékosságát és szabadságát ölné meg. Egyrészt meg kellett barátkoznunk a gondolattal, hogy esetleg valamelyik gép el fog tűnni. Majd egy egyszerű, de frappáns tervet találtunk ki: legyen rajta mindegyik gépen valamelyikünk neve, és a foglalkozás előtti napokon használjuk is bőszen őket, már csak azért is, hogy mi magunk is megtapasztaljuk, mire képes a szerkezet. Így, mire a fényképezők a gyerekek kezébe kerülnek, ők tökéletesen tisztában lesznek vele, hogy nem holmi égből pottyant ajándékról, hanem saját és féltett gépeinkről van szó, így ők is másképpen viszonyulnak azok használatához. Végül a valóság azt mutatta, hogy felesleges volt aggodalmunk: a tanodás gyerekek nem éltek vissza a bizalmunkkal, sőt, minden alkalommal elkérték a gépet, ha használni akarták, és sokan nagy örömmel gyakoroltak vele, míg mások inkább pózoltak előtte.

Attól is féltünk, hogy unatkozni fognak és érdektelenek lesznek. Ez a legritkábban esett meg, nyitottak voltak a játékokra és konstruktívan álltak a csoportos feladatokhoz is. Voltak persze olyanok, akik kevésbé tudtak koncentrálni, vagy éppen nem tetszett nekik egy-egy feladat. Ilyenkor igyekeztünk alternatív feladatokat is beiktatni, például a memóriakártya a kicsiknél mindig bevált, vagy a japán foci, ha egy kis feszültség-levezetésre volt szükség. 

Tanulságok

Azon túl, hogy egy ilyen, kicsivel hosszabb, mint egy hét érzelmileg mit is jelent számos szervezési tanulság is levonható. Csapattá formálódtunk, de szervezőként sokszor nem ment jól az egymásra odafigyelés, a valódi együttműködés. Ahogyan nőtt a fáradság és a stressz, úgy fordult elő mind többször, hogy megbántottuk egymást, vagy rosszul reagáltunk. Egy ilyen intenzív és teljes odafigyelést igénylő feladatnál nagyon meghatározó, hogy a vezetők hogyan tudnak együttműködni, milyen korábbi közös tapasztalatokkal rendelkeznek és hogyan képesek feszült helyzetben kommunikálni egymással. Egyértelmű tapasztalatnak tűnik, hogy a saját erőnkkel is jobban kell gazdálkodni és valamilyen ésszerű feladatelosztást meg kell alkotni a tábor előtt, különben sok bába közt gyakran elvész az irányítás, ami egy teljes programnapot szétzilálhat.

Az, hogy mindig felül tudtunk kerekedni és újabb és újabb sikerélményt éltünk meg felülírta azonban a negatívumokat. Személyesen leginkább a napról napra, óráról órára tanulás és fejlődés hatalmas lehetőségét láttam meg ebben az egy hétben. Ami kérdésként és félelemként merült fel bennem az első napon, arra a harmadik napra kész válaszom és technikám volt. Nagy szerencsénkre kedves és érdeklődő, színes és együttműködő gyerekcsapattal hozott minket össze az élet, így nagyon nehéz volt a „mikor jöttök megint?” kérdésre bizonytalan „nem tudjuk” válasszal hazatérni és megemészteni, hogy ezennel vége…