A mesét nem felolvasni, hanem mesélni kell

A Híd a generációk között sorozat szellemében a Kölöknet örömmel bemutat interjúra vállalkozó nagyszülőket, akik szívesen elmondják, hogy mivel nyerik meg unokáikat arra, hogy velük töltsék az időt. Az alábbi beszélgetés Jordán Eszterrel egy mesélő-játszó nagymamát mutat be.

Kádárné Fülöp Judit: Közgazdászként dolgoztál, olyan munkakörben, amit mindennek lehet nevezni, csak játékosnak nem. Te magad nagyon is komoly felnőtt vagy, és nem az a gügyögős fajta, amikor az unokákkal vagy egyáltalán gyerekekkel foglalkozol. Négy unokád mellett úgyszólván “játékszakértő” lettél. Ezer érdekes ötlettel tanítod játszani őket, társasjátékokat eszelsz ki, közben magad is legalább annyira élvezed a játékot mint ők. Ha érdekes dolgot találsz a világban, első gondolatod, hogy hogyan oszthatod meg felfedezéseidet unokáiddal. Felfedezőket nevelsz. Mi a titkod?

Jordán Eszter: Mindennek a kerete és lényege, hogy tudjunk beszélgetni a gyerekkel. Ez a legfontosabb. Itt most nem arra a beszélgetésre gondolok, amelyik lényegében utasításokból és tiltásokból áll, a “ha jó leszel, kapsz ezt vagy azt” típusú alkukból. Arra a beszélgetésre gondolok, amikor tényleg “eszméket” cserélünk. Amikor a gyerek megmutatja magát, illetve az ő világát, vagy kérdez, amikor sikerül megmutatnunk nekünk valamit a valóságból. A beszélgetésnek lehet kezdeményezője a felnőtt és lehet a gyerek. Tekintsük megtiszteltetésnek, ha a gyerek akar velünk beszélgetni, és tekintsük sikernek, ha érdekli, amit mondani tudunk.

K-F.J.: Miről szeretnek a gyerekek beszélgetni?

J.E.: Amíg bizalma van bennünk, mindenről. Arról, amit a külvilágban tapasztal és arról is, amit belül átél. Lehet vele beszélgetni a krumpliról, a mákostésztáról, a villamosról, az állatok társas viselkedéséről, saját gyerekkoráról, arról, hogy milyen volt ő, amikor még kicsi volt. És arról is, hogy milyen voltam én és a szülei, amikor fiatalok voltunk, és a meséken keresztül lehet velük beszélgetni a felnőtté válásról, aminek a titkára minden gyerek kíváncsi. Minden gyerek szeretné megérteni a dolgokat, szeretne eligazodni a világban, hiszen így lehet ura a helyzetnek váratlan körülmények között is. Amikor az ő szintjén beszélgetünk arról, ami a nagyvilágban van – azaz beszédünkben még nem használunk általános kategóriákat –, lényegében “valódi meséket” mondunk. Az a jó, ha ők is kérdeznek, mert akkor tudom, hogy mit hogyan értenek. Vagyis a beszélgetésben mindkét fél megnyilatkozik. Ez ürügye lehet egy szimulációs játéknak. De fordítva is lehet: a játékból indul el a beszélgetés. Egy bolygókról bolygókra lépegető társasjáték kapcsán már mélyen behatoltunk az Univerzum titkaiba. Mindenről lehet mesélni, mindenről kell beszélgetni, ami a gyereket foglalkoztatja. Ha egy gyerek magába fordul, a legnagyobb veszélyeknek van kitéve, mert nem tud a megfelelő felnőttektől tanácsot kérni akkor, amikor igazán szüksége lenne rá. A játékból, meséből, közös filmélményből kiinduló beszélgetés azért jó, mert azokat a dolgokat is ki lehet mondani, sőt meg lehet vitatni, amiket a gyerek nem mer közvetlenül megkérdezni, mert túlságosan közelről érinti őt.

K-F.J.: Szívesen hallgatják unokáid a népmeséket…

J.E.: Én ezeket tartom “igazi” meséknek. A népmesék, -ideértve az állatmeséket is, - remek példatárai az emberi jellemeknek, az emberek közötti viszonyoknak, a tipikus élethelyzeteknek és a problémákból való kilábalási taktikáknak, stratégiáknak. Magam részéről kerülöm a mesebeli szörnyűségeket, mert engem gyerekkoromban ezeknek a megfejthetetlensége félelemmel töltött el. A mese arra tanít, hogy jóra fordulhatnak a dolgok, hogy a kicsi is győzhet, az öreg nénétől érdemes tanácsot kérni, ha segítesz másokon, te is kapsz segítséget, hogy többet ésszel mint erővel, stb.. A mesék azonban nem olvasnivalók – legalábbis 6-8 éves kor előtt –, hanem mesélni kell őket.

K-F.J.: Olvasó világunkban mesét mondani már nem megy annyira természetesen. Sokan inkább olvassák a meséket.

J.E.: Meg lehet és érdemes megtanulni mesét mondani. Az ember sok mesét ismer, és azt hiszi, kapásból el tudja mondani, és szórakoztatóan. Saját tapasztalatomból jöttem rá, hogy ez nem így van. A legismertebb mesénél is bakizik az ember, ha gyakorlatlan. De ez ne vegye el a kedvét! Első meglepetésem volt, hogy nem emlékeztem, hogy van a Hófehérke, azt hittem, hogy tudom, megpróbáltam kikerekíteni, és rájöttem, hogy bizony megvan a szigorú logikája, semmit sem szabad kihagyni belőle. Ezért érdemes a felnőttnek is újra elolvasnia a mesét, és készülni az elmondására. Ha már a történetet tudja, próbálja meg elmondani a vidámat vidáman, a szomorút szomorúan. Aztán, ahogy az ember gyakorlatba lendül – a figyelmes hallgatóság inspirál –, egyre könnyebb és egyre szórakoztatóbb mesét mondani.

Úgy négyéves kortól kezdve az is egyre fontosabb, hogy milyen mondatokkal, szavakkal mondjuk el a mesét. Ezzel bővítjük a gyermek szókincsét is, és a mesemondás során egyre érdekesebb dolgokat tudunk mondani. A gyerekek szeretik sokszor hallani ugyanazt ugyanúgy, ezzel újra átélik a mese drámai fordulatait. Másrészt viszont megengedik, sőt kívánják, hogy egy-egy, a mesében balladai homályba rejtőző részletnél elkalandozzunk, fellebbentsük a fátylat a történetről. Így sokszor az, ami a mesében csak egy utalás, kikerekedhet „almesékké”. Az ilyen epizódok remek alkalmakat teremtenek a beszélgetésre, ilyenkor a gyerek kezdeményez, mi meg megyünk utána. Kedves és felejthetetlen élményem volt, amikor egy mesét, – a Kisgidákat –, az unokámmal és a dédmamával dramatizáltuk, váltott szereposztással. A kecskemama, a legnagyobb gida és a farkas szerepének eljátszása meglepő új szellemi élménnyel, óriási hatással volt az unokámra!

K-F.J.: Mostanában sok olyan mesekönyvet árulnak, amiben rengeteg kép és kevés szó van.

J.E.: Ezeknél fontos, hogy felismerhető legyen a képen a cselekmény. A rajzok ne torzítsanak, ne legyenek allegorikusak , de még irónikusak se. De még fontosabb, hogy a mesélő kellően részletezze, és kikerekítse a történetet. Ezek a könyvek szerintem egyáltalán nem olvasásra valók. Inkább illusztrációk, amik akkor “élnek”, ha a mesemondó életre tudja kelteni őket. Utána már a gyerek szívesen forgatja egyedül is, mert felidézi vele a mesét. Ne gondoljuk, hogy az egy oldal képhez tartozó egy sor szöveg felolvasása önmagában szórakoztató és építő.

K-F.J.: A TV-ben is van mese, a szülő sokszor kénytelen ezzel pótolni a személyesen mondott mesét.

J.E.: A nagyszülő lehetőleg szánja rá az időt az együttes nézésre, hogy legalább megismerje a TV mesét, hiszen csak így tudnak róla beszélgetni. Egyébként a TV-vel az a baj, hogy nem lehet megállítani, a TV a saját tempójában mesél, ezért kevésbé tud beszélgetést generálni. A TV-nél jobb a DVD, azzal meg lehet állítani a mesét, sokszor meg lehet nézni, és lehet mesenézés közben beszélgetni, ha valami érdekes részletet meg kell beszélni. És aztán vissza lehet pörgetni, ha közben elvesztettük a fonalat. Tapasztalatom szerint mindig az első megnézés tart a legtovább – éppen ilyen okból. A DVD megadja azt a lehetőséget, hogy a szülő válogathassa össze a műsort!

Nagyon jónak tartom az állóképeket vetítő diafilmeket is, mert ott is el lehet időzni a képeknél, lehet róluk beszélgetni. A felirat csak a felnőttnek szól, nem azért van ott, hogy felolvassuk, hanem utal arra, hogy mit kell mesélni!

Három és öt éves kor között a gyerekek nagyon szeretik a magyar népmeséket. (Kiváló a Kecskeméti Rajzfilm Stúdió Magyar népmesék sorozata!) Azt hinnénk, hogy a mesék tempója lassú, de a kisgyermeknek éppen ez a megfelelő! Az ezekből elsajátítható szókincs pedig másképp alig jutna el a gyermekekhez. Kérdezik is: mi az a” lópokróc”, ”nadragulya”, ”satrafa”, stb. Ha ritka szó hangzik el a filmen vagy mesélés közben, várom, hogy rákérdezzen. Egy-két mondat után én kérdezek vissza, vajon a szövegkörnyezetből megértette-e?

Négy-hat évesekkel már elkezdhetjük mesélni és nézni a magyar és a világirodalom klasszikus regéit és mondáit is. Az unokáim – 5-7 évesen – kívülről tudták a Trójai háborút és az Odüsszeusz filmet. Első perctől kezdve érdemes értékes irodalmat adni, mert annak a rétegei tovább építhetők. Ma már gyermekmese lett a Tenkes kapitánya, egyes Mikszáth elbeszélések, mint pl. A beszélő köntös, az indián filmek, és a remek magyar kortárs meseírók művei, mint pl. Az égig érő fű! Amit így csöpögtetve megismertetünk a kisgyermekkel, az visszaköszön, ismerős lesz majd az iskolában. A műveltség attól van, hogy a gyermekeinket következetesen értékes művekkel kínáljuk meg, és úgy, ahogyan az ő szintjükön lehet. Ebből aztán kialakul az önálló izlésük, s tudni fogják majd a klasszikus vagy modern műfajokból kiválogatni a legjavát. Én elvből nem skatulyázom be számukra a műveket, – a zenében sem különböztetem meg a komoly és az ún. ”könnyű műfajt – minden darabot a maga szépségéért kell szeretni és élvezni.

K-F.J.: Saját magad is kitalálsz meséket…

J.E.: Mindenről lehet mesélni, amire a gyerek “vevő”. A két évesnek lehet például rajzolva mesélni: ahogyan kunkorodik a mese, telik a rajzlap (vagy fordítva). Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tulipán. (Lerajzoljuk.) Alatta csücsült egy hangya.(Lerajzoljuk.) Meglátott a messzeségben egy almát… Szépen sütött a nap, bárányfelhők úsztak az égen…stb., stb. Ilyenkor a rajz és a mese összejátszik, kölcsönösen ihletik egymást, és a legjobb, hogy a kicsi is folytathatja: azt rajzoljuk, amit ő mond. És megérinti őket a rajzolás csodája, a látottak kétdimenzióban való absztrakciója.

A kicsit nagyobbakkal megbeszélem, amit az ismeretterjesztő TV-ben láttam, vagy ők mesélik el, hogy mit láttak. Csodaszámba megy egy gátépítés, egy korszerű zsiliprendszer, egy érdekes hajóütközés megfejtése, egy nagy ház lerombolása, az állatok élete, a Mars expedíció, stb. Rajzzal segítjük egymást a megértésben. A lényeg, hogy hajlandók legyünk megvitatni velük, amit láttak, láttunk. Sose mondjuk azt, hogy ez ”butaság”, ”nem neked való”, ”ezt úgy sem értenéd meg”!

K-F.J.: Könnyű annak, aki ezt otthonról hozza, akinek a szülei vagy nagyszülei ráértek beszélgetni, mesélni…

J.E.: Bizonyára. De szerintem ez nem gyakori, és akkor sem jön magától, ha volt ilyen otthoni háttér. Az én Anyám nem szeretett mesélni és ez nekem hiányzott. Úgy gondoltam, a gyerekeimnek, az unokáimnak szeretném ezt megadni. Elég, ha hiszünk abban, hogy a beszélgetés, a mesélés fontos. Elsősorban az anyák, és – ha rendelkezésre állnak – a nagymamák segíthetnek abban, hogy a gyerek megtanulja megosztani az élményeit, ezzel mélyül a kapcsolatuk, és szert tesz arra a beszédkészségre, amire nagy szüksége lesz az iskolában. A nyelvi kifejezés csiszolódásának kulcsa az iskoláskor előtt a beszélgetés és a mesélés. Kitől is kérdezhetné meg a gyerek, hogy mi az a ”stilus”, mit jelent az, hogy ” eltolódás”, mi az , hogy ”külügyminiszterelnök”! Beszélgetéseink egyben a családi gondolkozás átadását is jelentik, a bizalmat és az összetartozást erősítik!