Közösségi szolgálat és önkéntesség
Portré egy ötgyermekes édesanyáról
Egyetemisták és más fiatalok két hetet áldoztak a nyarukból arra, hogy házakat újítsanak fel és gyerekekkel foglalkozzanak. Így ők maguk sem unatkoztak, a házak is szépültek és a kistelepülés lakói is sok élménnyel és ismeretséggel lettek gazdagabbak. Az alábbi portré a program egyik kedvezményezettjét, egy édesanyát mutat be.
„Sokan ezt nem fogják föl, hogy egyformák vagyunk, romából is magyarból is van szegény.”
A tábor két hetében számos spontán beszélgetés mellett két portrét készítettem, a most következőt egy ötgyermekes édesanyával. (A gyerektábor egy szociális építőtábor részeként valósult meg, ennek részleteiről korábbi cikkünkben olvashatnak.)
Rita* és az öt fiú
A nagyjából másfél órás beszélgetés során Rita mesélt mindennapi életükről és az egyik gyermeke születése körüli bonyodalmakról. A beszélgetés legelején leszögezte és a későbbiekben is sokszor utalt rá, számára a hit a legfontosabb: életében nagyon sokat köszönhet Istennek, ahogyan ő fogalmazott „én hiszek Istenben kislány korom óta.”
Úgy érzi, sokszor történt csoda vele és családjával. Kezdődött azzal, hogy az édesanyja rákos lett, ő akkor hagyta ott az iskolát, „akkor elromlott minden”, a nővére is abbahagyta a tanulást, pedig már nem kellett volna sok ahhoz, hogy szakmát szerezzen. De otthon kellett maradni és ápolni a beteg szülőt, aki aztán, és ez volt az első csoda, meggyógyult. Neki magának gyomorfekélye volt, amiből szintén kigyógyult.
És aztán megmaradt Tomi* is, a harmadik fia. Pedig az orvosok csak 50% esélyt jósoltak neki. Tehát Tomi életben maradt, már iskolás, de vannak gondok, már kétszer járta az elsőt, és mindeddig nem sikerült teljesítenie. Főleg az olvasással és írással vannak nehézségei. Rita a terhesség alatti harmadik hónapban észlelet problémát és elment az orvoshoz. Rögtön kórházba került vérzés miatt, félt is rettenetesen, hogy elveszik a babát. Kevésen múlott, az egyik orvos azt mondta, hogy el kell venni, de a főorvos közbelépett, hogy egy élő magzatot nem fognak elvenni. „Valahol hittem azt, hogy meg fog maradni” mesélte.
Mikor elment kontrollra az orvosok azt mondták: „a gének csodát tettek, ez megmaradt”, de úgy döntöttek visszatartják a szülést. Végül feltűnt egy leleten, amit egy másik kórház állított ki, hogy elment a magzatvíz, ezért egyszeriben hozzáláttak a császármetszéshez. Az érzéstelenítő injekció nem hatott. Mivel nem volt üres Rita gyomra, helyben kellett egy életről döntenie: vagy a sajátjáról, vagy a babáéról. Az utóbbit választotta, azt mondta, nem is volt kérdés - ekkor altatták el. A legrosszabb az volt, hogy utána elvitték az újszülöttet egy másik kórházba, mert rá volt tekeredve a zsinór, „kék volt az oxigénhiánytól”, és ezért hosszú-hosszú hetekig nem is láthatta gyermekét. Rita úgy fogalmaz: „nem szabad engedni, hogy visszatartsák, mert elkezd visszafele fejlődni… csak hát nem tudtam”.
Mikor végre megkaphatta, onnantól sem volt könnyű Ritának, „nagyon picike volt, sírtam”. Minden hónapban vérvételre jártak. Azt mondták, hogy nem fog tudni menni. De elkezdett járni 1 évesen. Aztán a fejlődésneurológián is azt mondták, nincs baj, az ideggyógyászaton sem találtak semmit. Pedig valamiért nem tudta kiejteni a szavakat. „Én kértem ezeket (a vizsgálatokat) mind, az orvosok nem küldtek sehova… hogy nyugodt legyek… a védőnővel beszéltem, ő mondta, hogy hova kell vinni.” Szóval Rita aggódott és szerencsére volt a közelében segítség.
Közben újra terhes lett, ezért nem tudott bejárni a logopédushoz a szomszéd településre. Pedig a babát a kezdetektől fogva tornáztatni kellett, de még a nyelvét is. A szakértői bizottság megállapította, hogy le van maradva valamennyi idővel. Egy fogyatékosoknak fenntartott iskolát javasoltak nekik, mivel Tomi már kétszer nem tudta teljesíteni az első osztályos követelményeket. „Én úgy érzem, hogy a Tomi nem olyan… testi, szellemi fogyatékosok, ha oda küldöm, átveszi a szokását,… ő nem bolond”. Rita hisz abban, hogy egy normál iskolában tudnak korrepetálni. Nem hiszi, hogy fia ne lenne alkalmas az integrált nevelésre, „nem vettem át a kiemelt családi pótlékot sem”.
Rita a leginkább attól keseredett el, amikor a tanodában is „érzetették vele hogy ő más… de miben más? A beszéde, meg nem akar annyira tanulni. Ha érezteted, hogy nem akarsz vele tanulni, azt megérzi a gyerek.” Rita szerint ő mindig jobban fel fog zárkózni, azért is küldte ide, mert itt többet tudnak vele foglalkozni. Vett építőkockát, még babát is, habár a fiúk nem tudnak vigyázni a játékokra, inkább szerszámok vannak otthon, és állatokkal foglalkoznak, kakas, tyúk, csibék, nyulak vannak, nyúl-ólat is készítettek.
A család szerényen, kevés jövedelemből él. Rita párja a kőműves mellett dolgozik segédmunkásként. Ebből és a támogatásokból valahogyan megélnek. 12 éve vannak együtt, de nem házasok. Most szeretnének egybekelni, miután a gyerekek is meg lettek keresztelve. Egy egyház két térítője hetente jár a faluba szertartást tartani, amin mindig részt vesznek. Rita elmesélte, hogy milyen jó hatással volt ez az egyház az életükre. Hitet ad nekik és reményt. Teljesen leszoktak az alkoholról is. Nem kocsmázik a párja sem.
Rita négy fiával.
(A legkisebb éppen nincs vele, a három nagyobb fiú vett részt a táborban.)
Ritával már a kapuban búcsúzkodunk, amikor végignéz a fiain mosolyogva. 18 évesen lett először terhes, a 8 általánost végezte el. Most 29 éves, alig hiszi el, hogy már van egy 11 éves gyereke. Azért ha nagyobbak lesznek a fiúk, egy szakmát szeretne szerezni, talán cukrász, szakács vagy fodrász lehetne. Segítek neki abban, hogy hogyan lenne érdemes Tomit olvasásból korrepetálni, betűket vágok ki papírból. Rita szégyenlősen elmondja, hogy már nem nagyon emlékszik az ABC-re. Bíztatom, a fiával való közös tanulás talán neki is jól jön majd. Rita csak mosolyog, jól esik neki a bíztatásom, de látom rajta, segítség nélkül nem fog boldogulni. Nincsenek sem eszközei, sem elég tudása és önbizalma ahhoz, hogy Tomival tanulni tudjon. Az iskola és a tanoda inkább csak csalódást okozott neki, pedig nem kér olyan sokat. Csak azt szeretné, hogy elfogadják Tomit és adjanak neki megfelelő segítséget.
Az élete megtanította szomorú igazságokra, például arra, hogy ne bízzon meg senkiben igazán. Bizonytalanul kérdez meg engem, vannak-e barátaim. „Nem jó a barátság szerintem… mert utána pletyka minden, én már csalódtam. Többet ilyen jó barátságot nem tartok, inkább kimegyek a szüleimhez, abban jobban meg lehet bízni.” Csak hát a szülők a szomszéd faluban laknak. Rita oda van láncolva az öt fiúhoz és nem nagyon számíthat senkire, ha éppen az egyiknek nem megy az olvasás.
Pedig Tomi remek fiú, úgy tud rácsodálkozni dolgokra, ahogyan senki más, és minden kedvességet, odafigyelést a világ legszélesebb mosolyával köszön meg.
*a nevek kitaláltak
