OTTALVÓS TÁBOR – AZ ELENGEDÉS ÉS AZ ÖNÁLLÓSÁG MŰVÉSZETE
Babusgatjuk, szeretgetjük, aztán eljön az az idő, amikor néhány napot külön tölt tőlünk. Nem a nagymamánál, hanem egy pedagógus felügyeletével. Ismeretlen környezetben. A szülő pedig csak pislog, mint a pudingba ragadt légy. Ahhoz ugyanis, hogy az ilyen önálló programokra nyugodt szívvel elengedje a gyerekét, neki is önállóságot kell mutatnia. Következzen most öt tünet, ami sokunknál jelentkezhet, amikor először utazik ottalvós táborba a gyereke. Finy Petra írása.
1. Nagyon hosszú búcsúzkodás
Hajlamosak vagyunk néha kicsit túltolni ezt a kérdést. Akárcsak a szülők, akik a friss elsősüket a folyosón beengedve még sokáig szobroznak a kapuban. Hátha kijön az a kicsi még egyszer elköszönni. Persze... ki is jön. Sírva, mert érzi, hogy ez elvárás, és valamiért a szülői köldökzsinór még nem tudott elszakadni. Hasonló lehet a helyzet a vidéki táboros busz/vonat előtt álldogálva. A szülő csak öleli, öleli azt a gyereket, olyan hosszan, hogy a táboroztató pedagógus közben már megágyaz magának a járdán, mert nem bírja cérnával. Esetleg elolvassa gyorsan a komplett Háború és békét.
2. Majd mindennap hívjál fel, jó?
Nyilván jólesne mindennap beszélni a gyermekünkkel, de lehet, hogy nem jön össze. Vagy, ha igen, rosszul sül el. Hallottam olyan táborról, ahol az egyik gyerek a mamája napi telefonja után könnyesre hergelte magát, és ezzel sikerült hiszterizálni társait is. Több „szenvedő” gyereket kellett hát kimenekíteni onnan, pedig lehet, hogyha nincs a sűrű telefonálgatás, jól érezték volna magukat.
Sokszor a napi kontakt a szülőnek fontosabb, mint a gyereknek.
Ismerek olyan lányt, aki egy barinős ottalvásnál fél órát beszélt az anyjával vacsora után, lefekvés előtt, ébredés után és indulás előtt: ezért nem sokat tudott játszani a barátnőjével. Az is előfordulhat, hogy valaki elfelejt hazatelefonálni, főleg fiúkra jellemző ez. A lányaim edzője az egyik fiút egyszer egy hét után figyelmeztette, hogy ugyan, hívja már fel az anyját, mert esetleg jólesne neki.
3. Biztos, hogy jól érzed magad?
Ha végre sikerült megkaparintanunk a gyermekünket a telefon túlsó felén, akkor bukkanhatnak fel a szuperstresszelő szülői kérdések. Mint például: „Biztos, hogy jól érzed magad?” Ami azért felesleges, mert ha jól érzi magát, azt mondja, igen. (Persze, ha úgy sejti, azt akarjuk hallani, hogy nem, akkor lehet, hogy megfelelési kényszerből azt lódítja nekünk.) De ha nem annyira érzi jól magát, akkor is lehet, hogy azt fogja mondani, mert nem akar minket sokkolni. A fenének van rá szüksége, hogy lerongyoljon a táborba a szülője, és jelenetet rendezzen. Az egyik táborban a nagyobbik lányomnak adódott egy kis gondja, mert egy basáskodó szobatársat fogott ki, aki ráadásul még a húgának vett ajándék édességet is megette. Én annyit hallottam a telefonban tőle, hogy minden rendben van. A pedagógus pedig rövid úton lerendezte az akarnok kislányt, pótoltatta az édességet, és minden megoldódott. Nekem pedig nem lett újabb ősz hajszálam a szőke festék alatt, mert nem tudtam róla.
Nem hiszem, hogy az én budapesti aggodalmam tudott volna segíteni a vidéki helyzeten.
4. Alszol eleget? Eszel eleget?
A következő kérdések a telefonban nyilván azok lesznek, melyek a szülő aktuális vagy mindig is meglévő becsípődéséhez kapcsolódnak (alvás, evés, tisztaság, betegség, van-e barátja a gyereknek stb.). Nálam ez a lelki fixáció a kaja és az alvás, pedig esküszöm, nem éheztem gyerekkoromban, és éjszakai munkát sem kellett végeznem kiskorúként, hanem rengeteget alhattam. Nekem ez a két dolog az, ami minden másholalvós helyzetnél aggaszt a gyerekeimmel kapcsolatban, és ha csak egyikre is nemleges választ kapok, azonnal csinos pánikroham tör rám. Szerencsére fejlődőképes vagyok, és a múltkor, amikor megtudtam, hogy az osztály táborozásakor a lányom a második nap éjfél után feküdt le, és alig aludt valamit, már csak épphogy néhány csillapító légzést kellett vennem, hogy megnyugodjak. Főleg, miután a lányom elmesélte, mekkora élményt jelentett neki az éjszakai túra.
És különben is, ő már mindjárt felsős, úgyhogy álljak le végre a parázással, oké? Oké.
5. Kérem a pedagógust!
Ha épp úgy alakul, hogy nem tudjuk mindennap elcsípni telefonon a szemünk fényét (legalább viberen küldene nekünk egy cukiii kis matricát!), vagy ha el is csíptük, rutinos szülőként megneszeljük, hogy a „minden rendben van” egy parasztvakító kamufelhő, akkor nem marad más hátra, mint a pedagógussal való értekezés. Ám ne számítsunk mélyen szántó pszichológusi elemzésre, hiszen lehet, hogy a tanár épp ragtapaszt illeszt, szúnyogriasztót fúj ki, naptejet ken fel, síró gyereket vigasztal és gyümölcsöt vág egyszerre, ezért nem biztos, hogy tud ránk rendesen figyelni. Próbálkozni persze lehet. El kell fogadni, hogyha vészhelyzet van, úgyis ránk csörög. Ha meg nem, hát törődjünk bele, hogy a tábor ideje alatt bizony ő irányít helyettünk.
Talán ez a legfontosabb kérdés ebben a témában. Rá tudom-e bízni teljes szívemmel a gyermekemet egy pedagógusra? Sosem felejtem azt a pillanatot, amikor a nagyobbik lányom először ment vidéki edzőtáborba. A fejemben mindenféle gondolat kavargott: normális vagyok én? Rábízom két harminc év alatti, „nyikhaj” edzőre a gyerekem, akiknek még saját gyerekük sincs? Aztán rájöttem, hogy az edzők eddig is minden szavukkal és tettükkel ezt üzenték:
„Tudom, hogy ő a legnagyobb kincsed. Nagyon fogok rá vigyázni.”
Ezért vettem egy hatalmas levegőt, majd nekirugaszkodtam. És belevetettem magam az elengedésbe. Nem bántam meg.
A cikk forrása: http://wmn.hu
