Miért ne kényszerítsük a gyerekeket arra, hogy osszák meg egymással játékaikat?
Hogyan tudjuk a gyerekeket megérteni? Hogyan tudjuk úgy nevelni őket, hogy közben tiszteletben tartjuk igényeiket? Magda Gerber nevelési tanácsadó, azt javasolja, még a legkisebb gyereknek is engedjük meg, hogy maga kezelje döntéseit, és ne mondjuk meg, hogy hogyan játszhat, ezáltal hogyan tanulhat.
Az osztozkodást ennek megfelően ne erőltessük. Ne mondjuk, hogy adják oda a másiknak játékukat, vagy hogy az játsszon az adott játékkal, aki előbb szerezte meg azt. Minden gyereknek meg kell tanulnia a dolgok birtoklását, ezért a játékokon való civakodás átmeneti és normális dolog, nem pedig önzőséget vagy rossz szociális készségeket jelent. Meg kell értenünk, hogy a gyerekek játszadozása nem úgy néz ki, ahogyan mi elképzeljük. A legtöbb problémát ráadásul maguktól meg tudják oldani, ha nem avatkozunk bele. És valójában épp így fogják megtanulni, hogyan kezeljék ezeket a helyzeteket.
Ennek fényében nézzük meg, milyen hatásai vannak annak, ha egyszerűen nem szólunk bele, amikor a gyerekek a játékokon civakodnak.
Megtanulnak tárgyalni egymássalt
Néhány héttel ezelőtt a férjem sokáig dolgozott este, így egyedül voltam otthon a gyerekekkel. Épp ültem az asztalnál, és ettem. A kisebbik fiam a távirányítót nyomkodta. Nagyon boldog volt, hogy egyedül tudja kezelni. Kuncogott épp, amikor négy éves bátyja odajött, és rászólt, hogy adja oda neki. Közöttük ültem, de nem szólaltam meg. Folytattam az evést. Ebből látták, hogy nem utasítom a kisebbet, hogy csak azért adja oda azt, amivel játszik, mert más is szeretne vele játszani. Nagyobbik fiam kiment a konyhába, és hozott egy merőkanalat. „Tessék, ezt odaadom a távirányítóért cserébe” – mondta, de a kisebbik fiam tiltakozott. A nagy mérges lett és sírni kezdett, majd arrébb ment. Mindvégig csendben maradtam. Néhány perccel később a kicsi önszántából odaadta bátyjának a távirányítót. Nem kötelességből, hanem mert befejezte a játékot, és készen állt megosztani azt. Mindenki boldog volt, és a dolog megoldódott anélkül, hogy beleszóltam volna.
Néha nem igazi a harc, csak játszanak
Néhány napja a fürdőszobában voltam, amikor a gyerekek elkezdtek veszekedni egy nyakláncon. Nem idegesítettem fel magam, csak teregettem, és nem szóltam hozzájuk. A nagyobbik befutott a fürdőszobába, leguggolt, és eldugta a nyakláncot a lábai között, hogy kisöccse ne érje el. A kicsi befutott utána, aztán együtt kiszaladtak a fürdőszobából kacagva. Ha közbeléptem volna, amikor azt gondoltam, hogy veszekszenek, nemcsak a saját energiámat vesztegettem volna. Egy jó játéktól is megfosztottam volna őket, ami végülis az egészből kerekedett.
Szívesebben adják oda a játékokat
Nemrég kint voltunk sétálni. A kicsi ült a babakocsiban, a nagy rollerezett. Egy játék álarc leesett a babakocsiról, ahogy toltam. A nagy kérte, hogy adjam rá. Az öccse kiabálni kezdett: „neeeeem, az az enyém!”. A nagy zavartan nézett rá. „Igazad van, az a tiéd. Visszateszem neked” −mondtam, és visszatettem a babakocsira. Amikor a nagyobb fiam rám nézett, mondtam, hogy ha szeretné, hazasétálhatunk az ő álarcáért. Ekkor az öccse azt mondta: „Most nekem úgysem kell, odaadom”. Mióta nem utasítom őket, hogy osszák meg a dolgaikat, ez a viselkedés egyre gyakrabbá vált. Amikor beleszólunk a dolgok alakulásába, megfosztjuk őket attól az érzéstől, hogy ők irányítják dolgaikat. Éppen ezért még inkább befolyásolni akarják azokat. Amikor a kisebbik fiam tudta, hogy az ő saját dötése volt, hogy odaadja testvérének a játékot, szívesen osztotta meg azt.
Megtanulják, hogy nem mindig kaphatják meg, amit akarnak
Valamelyik este fürdéskor a kisebbik fiam egy üres kartondobozzal játszott, ami a nagynak is megtetszett. Udvariasan, többször megkérdezte: „Megfoghatom?”. De a kicsi nem engedte. A nagy próbálta elcserélni két kocsira, de a kicsi nem adta. A nagy elszomorodott, és mondta, hogy soha többé nem fog megosztani semmit az öccsével. Akkor azt mondtam: „nem is kell megosztanod a dolgaidat, csak ha szeretnéd. Ez az öcsédre is vonatkozik. Ettől ő még nem önző, csak szeretne vele játszani”. Hiába kezdett el duzzogni a nagyobb fiam, szerintem jót tett neki. Néha nem számít, mennyire vagyunk szomorúak, mennyire kedvesen kérünk valamit, vagy milyen ügyesen tárgyalunk: a válasz mindenképpen NEM. A kicsi játszott még egy darabig a dobozzal, aztán odaadta a bátyjának. Mindenki boldog volt.
Szabadabban játszanak
Amikor azt kértem tőlük, hogy osszák meg, amivel épp játszanak, vagy játsszanak együtt vele, folyamatosan azon kellett aggódniuk, hogy mikor kell odaadniuk a másiknak a játékot. Mióta ezt nem kényszerítem rájuk, sokkal nyugodtabban, elmélyültebben játszanak. Nem kell ugyanis azt figyelniük, hog mikor megy oda a másik, és szól bele a játékba, veszi el azt. Szabadon elmerülhetnek a játék pillanatában, így megerősödik a bizalmuk a birtoklásban, és jobban megbecsülik a teret és időt, amit így kapnak.
Néhány esetben persze muszáj megosztani a dolgokat, például amikor csúszdáznak, vagy mászókáznak. Otthon viszont megvan, hogy melyik játékokat kapta a nagyobbik gyerek, és melyikeket kapta a kisebbik. Ezeket nem kötelesek odaadni testvérüknek (viszont önszántukból mostmár egyre szívesebben odaadják). Néhány játék közös, mint pédául a focilabda. Van, ami nem tartozik különösebben senkihez, mint például az izgalmas kartondoboz, vagy egy üres műanyag palack.
Fontos a gyerekeknek tudniuk, hogy nem kell csak azért odaadniuk valami személyes tárgyukat, mert valaki más akarja azt, és másoknak is tudniuk kell, hogy csak azért, mert akarják, nem vehetik el a tulajdonát. Ennek segítségével megtanulják szavakba önteni vágyukat, és döntést hozni saját tulajdonuk felett. Ugyanakkor azt is megtanulják, milyen öröm önzetlenül adni. Amikor a fiaim átadják egymásnak a játékaikat, az is boldog, aki ad, és az is, aki kap.
Ráadásul, mióta nem szólok bele a civakodásukba, az én életem is sokkal egyszerűbb lett. Hátra léptem egy kicsit, így viszont ők tudnak érvényesülni, és a saját megoldási stratégiájukat kidolgozni. Érzik, hogy elfogadom és értékelem a döntésüket, és emiatt már nem is ragaszkodnak annyira a tárgyakhoz. A vitáik persze nem szűntek meg teljesen, de így tanulják meg, hogyan legyenek kreatívak, tiszteletteljesek és türelmesek egymással.
