Kell-e szeretni a hazát?

Szülőföldünk az egyik legbiztosabb pont az életünkben, éppen ezért az lenne a természetes, ha hasonló feltétel nélküli szeretetet táplálnánk iránta, mint szüleink, testvéreink iránt. Véleményem szerint ez a fajta kötődés egy ember boldogságának legfontosabb feltételei közé tartozik. Mi okozhatja vajon a nemzeti öntudat hiányát a mai fiatalok nagy részében?

Gyermekkorban kezdődik

Nehéz lenne megragadni az első lépést egy ember életében a nemzeti öntudat hiányához vezető úton. Talán a legfontosabb az, amit a szüleinktől látunk vagy hallunk. Ha valakivel egész gyermekkorában azt érzékeltetik, hogy az országban nem jó élni, nyilván ezt a meggyőződést viszi tovább ő is.

Emellett nem biztos, hogy szerencsés, ha a kisgyerekek már ovis korukban idegen nyelvekkel kénytelenek próbálkozni. Véleményem szerint először az anyanyelvüket kellene rendesen megtanulniuk, megszeretniük.

Emellett a nemzeti szimbólumok háttérbe szorulása is akadályozza a nemzethez tartozás tudatának kialakulását. Nem jó, hogy az iskolákban évente 4-5 alkalommal hallhatják csak a Himnuszt, a Szózatot és a Nemzeti dalt pedig jó, ha egyszer. Magyar zászlót pedig maximum az iskola vagy az önkormányzat tetején láthat az ember. Kérdem én, hogyan ismerje meg valaki a nemzetét, ha a nemzeti szimbólumokat szinte sehol nem látja, illetve hallja?

A gyerekeknek meg kellene tanítani, hogy büszkék legyenek a hazájukra, ugyanúgy, mint ahogy a szüleikre büszkék. Ez az érzés nem tud megfelelően kibontakozni, ha a gyerek nem lát rá jó példát.

A jelképekhez való viszonyulás

A nemzeti jelképek használatának ritkulásából következik, hogy a mai fiatalok nem ismerik őket. Kortársaim - a 18-19 évesek - nagy része az első versszak kivételével még a Himnusz szövegét sem tudja. A Szózatot és a Nemzeti dalt inkább meg sem említem. A magyar címert szerintem az osztályomból jó, ha egy-két ember le tudja vázlatosan rajzolni. Azon se lepődnék meg, ha egyesek számára újdonság lenne, hogy létezik ilyen egyáltalán.

Egyébként mostanában nem tudtam nem észrevenni, hogy divatossá vált a magyar Himnusz ócsárolása. Mindenféle számomra érthetetlen érvvel állnak elő az emberek, azzal kapcsolatban, hogy a Himnusz nem jó. A leggyakoribb magyarázatok: „Nem jó énekelni”, „Nem elég lelkesítő a szövege”, „Lehangoló”.

Számomra a Himnusz szidása majdnem hasonló értékkel bír, mintha az édesanyámat becsmérelnék. Itt nem lehet azzal magyarázni a dolgot, hogy „ízlések és pofonok”! Ez nem egy sláger, ami vagy tetszik, vagy nem! Normális esetben egy ember fejében fel se merül a gondolat, hogy saját himnuszát negatív jelzőkkel illesse. Ez olyan morális problémákat jelez, amelyek súlyosságát, azt hiszem, nem kell részleteznem.

Az életszínvonal szerepe

Érzésem szerint az, hogy valaki szereti-e a hazáját, nem függhet attól, hogy jól él-e az adott országban vagy sem. Az otthonunk iránti kötődésnek mélyebbről kellene származnia annál, mint hogy az anyagi jólét befolyásolhassa. Az ember nem a jelenlegi kormányát kell, hogy szeresse, és nem a rendszert, amiben él. A környezetünket, kultúránkat, a körülöttünk élő embereket és gyönyörű nyelvünket kellene előtérbe helyezni, nem pedig azt, hogy éppen meg tudok-e engedni magamnak valami fényűző életmódot vagy sem.

Nem azt kellene hangoztatni, hogy mi a rossz, hanem, hogy mi a jó. Gazdasági válságok és kormányok jönnek-mennek, de a kultúra és a nyelv – ha az emberek egy kicsit is törekednek a megőrzésükre – megmarad.

Félre ne értsen senki, nem ítélem el azokat, akik a jobb megélhetés reményében itt hagyják az országot. Ez semmiképpen sem tekinthető hazaárulásnak. Szerintem sokkal rosszabb az olyan ember, aki itt él, de nem szereti ezt az országot, mint aki külföldön tartózkodik, de hazája a szíve csücske.

Hungarista az, aki a hazáját szereti?

Nem tudom, hogy jutottunk el idáig, de olykor úgy látom: ha valaki hangot ad a hazaszeretetének, egyből szélsőségesnek bélyegzik. Gyakran hungaristának titulálnak olyan embereket is, akiknek a világon semmi közük nincs a szélsőjobboldali eszmékhez. Ha valaki úgy jár-kel az utcán, hogy a táskájára egy magyar zászló van varrva, biztos, hogy mindenhol utána néznek.

Az iskolában is rendszeresen megy a címkézés a hungarista kifejezéssel, ha valaki kinyilvánítja pozitív érzéseit a magyarsággal kapcsolatban. Ez két problémára irányítja rá a figyelmet. Az egyik, hogy a fiatalok nagy részének fogalma sincs arról, mit jelent az említett fogalom, a másik pedig az, hogy az utóbbi időben egyáltalán nem sikk szeretni a hazát. Szerintem elfogadhatatlan, hogy az ember nem tűzhet ki egy zászlót az autójára vagy a házára anélkül, hogy mindenféle inzultálásnak legyen kitéve.

Persze túlzásokba sem kell esni. Akadnak olyanok, akik csak azért hangoztatják a magyarságukat, hogy másokat provokáljanak. Ez a magatartás nagyban hasonlít a különböző futballklubokhoz tartozó „szurkolói keménymagok” viselkedéséhez, akiket sokszor egyáltalán nem érdekel, hogy játszik csapatuk, csak azért mennek ki a meccsre, hogy balhézhassanak.

Az odafigyelés hiánya

Még hosszú oldalakat írhatnék tele e problémáról, de úgy érzem, teljesen felesleges. Biztos vagyok benne, hogy ezeket a gondokat nemcsak én veszem észre.

Úgy vélem, némi odafigyeléssel vissza lehetne fordítani ezt a rossz tendenciát. Az is óriási lépés lenne, ha az iskolák megpróbálnának kicsit nagyobb hangsúlyt fektetni a magyar kultúra és nyelv szépségének bemutatására. A nemzeti szimbólumokat is sokkal többet lehetne használni. Semmibe nem kerülne, hogy napi egyszer berakják a rádión a Himnuszt vagy a Szózatot. És miért nincs minden terembe kitéve egy magyar zászló vagy címer?

Viszont, hogy ne csak a negatívumokat soroljam: nagyon jó dolognak tartom, hogy a határon túli osztálykirándulásokra lehet támogatást kérni. Ugyanilyen segítséget lehetne adni szerintem olyan iskolai csoportoknak is, akik belföldi nagyvárosokba mennek tanulmányi kirándulásra. Talán így el lehetne érni, hogy a fiatalok nagy része ne akarjon minden áron külföldi nyaralást.

Az iskolai nevelés mellett fontos lenne, hogy a szülők otthon megpróbálják egy kicsit tanítani gyermekeiket a „magyarságra”. Ennek rengeteg eszköze lehet: magyar zenék hallgatása, népmesék olvasása, a nemzeti ünnepekre is ki lehet menni családostul stb. Emellett a felnőtteknek ki kellene mutatniuk a hazájuk iránti szeretetüket, és ezzel jó példaként szolgálni a gyerekeknek.

Persze ezt könnyebb mondani, mint csinálni, főleg úgy, hogy a média semmilyen segítséget nem nyújt. Mégis úgy érzem, csak egy parányival kéne jobban törekedni, és rövid időn belül hatalmas változásokat lehetne elérni.