Kóla, hamburger, sültkrumpli

Így van vagy sem, mindennapjaink részei a gyorséttermek. Rengeteg vita folyik arról, egészségesek-e az ételei ezeknek az étteremláncoknak. Napjainkban számtalan kísértés jön szembe – csirkéből, marhahúsból, halból, sőt újabban rákból és a legkülönfélébb távoli, egzotikus ízvilágokból származó szendvicsekből is.

Az éttermek a legkülönbözőbb módokon igyekeznek meggyőzni minket, fogyasztókat arról, hogy tényleg jó minőségű, ellenőrzött, standard, friss és megbízható alapanyagokból dolgoznak, amikből akár egy ötcsillagos vacsora is elkészíthető – némi fantáziával. Az egyik nagy étteremlánc éppen erre tett kísérletet, amikor versenyt hirdetett fiatal szakácsok részére: gyorséttermi alapanyagokból hogyan lehet ízletes, modern egészséges éttermi menüt készíteni.

Bár a fenti linken található cikk nem éppen az alapanyagok felől közelíti a témát, mégis érdemes elolvasni. Én magam is részt vettem a bemutatón és be kell vallanom, engem meggyőztek arról, hogy valóban kifogástalan minőségű alapanyagokból készülnek az ételeik.

Ezzel együtt felmerül a kérdés, engedjünk-e a gyerek unszolásának, együnk-e gyorsétteremben? Milyen gyakorisággal, mennyit, hogyan? Míg a felnőtteknél elsősorban az időhiány, vagy a kényelem a fő szempont ezen éttermek kiválasztásánál, addig a gyerekeknél ez egy program. Igazán nem is azért megy be a szülő a gyerekével, mert éppen nem tud mit adni neki uzsonnára, hanem mert enged az unszolásnak: - Anyúúú, menjünk be a mekibe!

Ezzel a dologgal két baj van:

• A felnőtteknél a fő rossz abban rejlik, hogy általában expressz tempóban esznek – bekapnak, de még inkább, behabzsolnak valamit, igazi gyorsétterem módjára - amitől aztán hamarosan gyomorfájásuk keletkezik –, különösen érvényes ez az autóban, drive-through elfogyasztott szendvicsekre, ahol még a kicsöppenő mustár és ketchup is nehezíti a normális tempójú és kulturált étkezést.
• A gyerekek pedig gyakran csak az ajándékért mennek, nem azért, mert éhesek. És gyakran ott is hagyják az ételt.

Számtalanszor engedtem én magam is a nyávogásnak, mert tulajdonképpen szerintem ízletes is ez a fajta étel. Persze, ha sokszor eszi az ember, elég hamar ráun, de a gyerekek ízlése nem ennyire kényes. Szeretik a megszokott ízeket, a sós sült krumplikat, az apró húsdarabokat, a ketchupot mindenre, és főleg az kis ajándékot, amely a menüvel együtt jár és része a rászoktató shownak.

Később, kiskamaszként program a közös gyorséttermezés – de már a haverokkal, egy–egy nagy beszélgetés, kávézás, fagyizás alternatívájaként. Itt a szülőnek már nem sok beleszólása van abba, hányszor eszik a gyerek ilyen helyen, legfeljebb megpróbálhatja észérvekkel meggyőzni. Még ha be is van fizetve az iskolában a menzára, akkor is gyakran köt ki délután valamelyik láncolatnál.

Mennyire hagyhatjuk ezt, és hogyan tudjuk befolyásolni gyerekeinket a helyes arányok megtalálásában? Ha kicsi korukban nem tartjuk kifejezetten távol gyerekeinket ezektől a kísértésektől, nagyobb eséllyel fognak normális mértékben betérni a gyorsétterembe, mintha sosem kaphatnak sült krumplit és hamburgert. Volt egy ismerősöm, aki tizenéves gyereke nem tudta (!), mi az a sült krumpli – mert otthon sosem készítették így el a krumplit. Én ezt nem tartom egészségesnek.

Mint előző cikkeimben már megírtam, a hangsúly a kipróbáláson, az ízlésformáláson és a helyes arányok megtalálásán van. Vagyis nyugodtan vigyük el néha gyerekeinket valamelyik étteremláncba, nem ártunk nekik azzal, ha egyszer-egyszer sült krumplit vagy hamburgert uzsonnáznak. Ettől még nem fognak leszokni a spenótról. A hamburger egyébként önmagában nem egészségtelen: egy jól átsütött grill húspogácsa, megkockáztatom, egészségesebb, mint az otthoni bő olajban kisütött fasírt, amit senkinek sem jutna eszébe kritizálni. A sült krumpli a klasszikus vasárnapi ebédek körete a rántott csirkecomb mellé.

Vegyünk egy extrém lehetőséget: ha minden nap ezt ehetné a gyerek, két hét alatt egészen biztosan megunná, és rá sem bírna nézni a sült krumplira. Nem mondom, hogy ezt tegyük, de gondolkodjunk el magunkban, nem csak ideológiai alapon kritizáljuk-e a gyorséttermeket. Vagy nem azért tiltakozunk-e ellene, mert mi magunk imádjuk és szívünk szerint számtalanszor betérnénk, ha tehetnénk? Mit is kritizálunk tulajdonképpen?

Véleményem szerint leginkább a tolakodó reklámokat, a mindenütt szembejövő kísértéseket, a folyamatosan evésre, fogyasztásra bíztató színes plakátokat. Ha azonban a gyerekeinket itt is, mint az élet minden területén, a mértékletességre, a bölcs belátásra, és közben az egészséges életmódra neveljük, biztosan nem lesz probléma a gyorséttermekkel sem. Ahogyan a gyerek nem néz napi nyolc órában tévét, ugyanúgy nem fog hetente ötször hamburgert ebédelni sem. Vagy ha mégis, akkor nézzünk alaposan magunkba – mit csinálunk rosszul?