Késsel-villával
Kezdetben minden anyuka pici falatokban adogatja a kicsi szájába az ételt, amikor enni tanítja a gyermekét. Később, a színes tányéron már nagyobb katonák sorakoznak, amelyeket a gyerekek maguk igyekeznek sorban bekapni, majd egy pár éven belül természetessé válik a kés és villa használata. Tömje bár két kézzel a szájába az ételt a pici akár négy éves koráig is, egészen biztosra vehető, hogy nagykorára megtanulja használni az evőeszközöket is. De nem mindegy, hogyan!
Nyilvánvalóan először a kanál, majd a villa, aztán a kés, és legvégül a kés–villa együttes használata kerül sorra. Ennek a tudásnak a megszerzéséhez bizony hosszú út vezet.
Sokakban egészen késő felnőtt korukig megmarad az a szokás, hogy a tányéron apró falatokra vágják fel az ételt, és így eszik meg sorban, miközben már csak a villájukat használják a művelethez. Jó ez így? - tehetnénk fel a kérdést, és nyilván sokan vannak, akik ebben semmi kivetnivalót nem találnának. Én magam azonban nem szeretem ezt az evési stílust, és őszintén megvallom, nem szívesen veszem, ha a velem szemben ülő partnerem ily módon fogyasztja el az ételét. Egyszerűen nem elegáns, és még az a praktikus hátránya is megvan, hogy a felvágott étel hamarabb kihűl.
Bármennyire is kényelmes, ha gyerekekkel megyünk étterembe, csak az első pár alkalommal vágjuk apró darabokra az ételt a gyerek tányérján, aztán hagyjuk, hadd küzdjön meg maga a feladattal. Persze egyértelmű, hogy mindez életkortól is függ, és nyilván csak a nagyobbakra érvényes, mert sokkal inkább egyen katonánként a gyerek, mintsem hogy ne vigyük magunkkal étterembe.
Az óvodán túl azonban már fontosnak tartom, hogy szoktassuk gyerekeinket a szépen evésre, a kés és a villa együttes használatára. Ez nem azért fontos elsősorban, hogy kivívjuk a környezetünk elismerését, hanem, mert így válik az evés természetesen könnyed viselkedéssé, élvezetté és szociális eseménnyé egyszerre, ami életünk során bizony fontos szerepet kap.
Mostanában, amikor az idő meghatározó tényező a mindennapokban, és nagyon odafigyelünk arra, hogy kivel és hogyan töltjük el, megnőtt az étkezés közbeni szociális érintkezés szerepe. Gyerekeink sem csak és kizárólag táplálkozásra használják az evéssel töltött idejüket, ragaszkodva ahhoz a régen szokásos mondáshoz, hogy „Magyar ember evés közben nem beszél”, hanem éppen ellenkezőleg: ezt az időt is kihasználják a szociális érintkezésre és az információcserére.
Programot szervezünk, fecsegünk, megvitatjuk az előző esti filmet, véleményt mondunk a szomszéd asztalnál ülő párról, vagy éppen a közösségi oldalak előző esti történéseiről beszélgetünk, miközben el kell fogyasztanunk ebédünket a menzán vagy éppen egy étteremben. Fontos tehát, hogy ne erőlködjünk, magától értetődően helyesen fogjuk a kést-villát, szépen együnk és közben oda tudjunk figyelni a többiekre is, mert különben kimaradunk a társalgásból.
Nem csámcsoghatunk, nem darabolhatjuk fel a rántott húst, nem lapátolhatjuk magunkba a levest anélkül, hogy fölnéznénk, nem szürcsölhetünk, és nem könyökölhetünk az asztalra. Ezer apróság, de egyenként is elégségesek ahhoz, hogy kedvezőtlen benyomást tegyünk általuk a velünk szemben ülőkre.
A „régi szép időkben” bizonyos családokban a gyerekeket úgy tanították helyesen és elegánsan enni, hogy a hónuk alá egy-egy könyvet tettek a szülők, amit a könyökükkel szorítottak, nehogy kiessen. Így szokták meg, hogy a villával nem hadonászunk, vagy két könyökkel nem támaszkodunk az asztalra, és azt is, miként lehet minimális mozdulatokkal vágni a hússzeletből, majd elegánsan a szájukba tenni. Nem volt könnyű feladat, de a végeredmény igazán szép asztali viselkedés lett, ami rögzült, és amit aztán felnőttkorukban sem tudtak levetkőzni.
A miénktől eltérő kultúrákban viszont egyáltalán nem volt szokás késsel-villával enni, és a mai napig természetes, hogy evőeszközként, vagy ahelyett a kezüket, vagy egy darab kenyeret használnak. Erről részletesen következő cikkemben írok.
Ma már kevés családot ismerek - sőt talán egyet sem -, ahol a fenti tanítási módszer még napi gyakorlat lenne. Viccből néha kipróbáltuk mi is, de bevallom, nagyon nehéz feladat egy könyvet egyensúlyozva enni, így hamar feladtuk. Ennek ellenére az én gyerekeim is megtanulták normális kéztartással kezelni a kést és a villát, ahogy azt is, hogyan használják az asztalra kikészített evőeszközöket a helyes sorrendben.
Ezek a dolgok maguktól vagy elleséses alapon nem működnek. Sokszor meg kell mutatni a gyerekeknek, és számon kell kérni rajtuk a rendszeres gyakorlatot. Nekik teszünk jót ezzel, mert nagykorukra észrevétlen is olyan gyakorlati tudás és viselkedéskultúra birtokába kerülnek, amelynek megléte evidens és magától értetődő, hiánya viszont messziről lerívó, bántóan neveletlen benyomást kelt barátainkban és ellenségeinkben egyaránt.
