Stressz a tornaórán

Valakitől egyszer azt hallottam, a tornaórai osztályozásra azért van szükség, hogy a gyerekeket valami kudarc is érje az életben. Nem hiszem, hogy ez feltétlenül igaz volna.

Adatokkal és grafikonokkal sajnos nem szolgálhatok, de szinte teljesen biztos vagyok benne: A tornaórák ilyen esetben ritkán úsznak el stressz- és szorongásmentesen, és sokszor még emlékükkel is képesek kísérteni a diákokat. Természetesen vannak, akik ezen előbb-utóbb túlteszik magukat, és az általános iskolai rémlátomásokat elhagyva végül sportkedvelőkké válnak, de léteznek olyanok is, akiket a kudarc egyre inkább eltántorít és elkedvetlenít, és még a középiskolában is összeránduló gyomorral néznek a megpróbáltatások elébe.

Ennek pedig sokféle oka lehet.

A kevésbé sportoló alkatú vagy hajlamú gyermekeket feszélyezheti például az osztálytársak teljesítménye és lelkesedése, vagy akár a tanár magatartása (aki olykor szívesen alázza meg a hevesen tiltakozó tanulót). Ám ez még nem minden. Ezen felül következik az osztályozás, amikor a diákokat skatulyákba zárják, és megbírálják, ha nem teljesítik az előírt követelményeket.

Különösen veszélyes ez a kudarckerülőkre nézve, akik a helyzetet egy potenciális megaláztatási lehetőségként foghatják föl, és, függetlenül a várható eredménytől, már előre érzik a negatív végkimenetelt. Mindez tovább ronthatja esélyeiket, és növelheti a felbukkanó szorongást.

A sikerorientált diákokat sokszor éppen az bosszanthatja, ha nem sikerül megfelelniük a tanári elvárásoknak, vagy nem tudják túlszárnyalni önmagukat és/vagy az osztálytársaikat. Az eredmény pedig – természetesen kudarc esetében – mindkét alaptípusnál az elkeseredés.

Akkor mégis, mi itt az osztályozás funkciója?

Nyilvánvalóan fontos a verseny, hogy a diákok ösztönözve érezzék magukat. Ez a tanulásnak egyfajta módja lehet, ami kötelez, megfélemlít és szabályoz. Csakhogy... Vannak olyanok, akiket a kapott jegy a legkevésbé sem érdekli, és legfeljebb annyira törik csak magukat, hogy ne bukjanak meg. Egyszerűen nem tartják fontosnak a tárgyat. Vannak, akik a (pusztán funkcionális) helyén kezelik a dolgot, és úgy vélik, ez arra való, hogy tudassa velük, éppen milyen szinten állnak az adott területen. De léteznek olyanok is, akiket – másik végletként – olyan erősen befolyásol és szorongat az osztályozás ténye, hogy még a kellemesebb pillanatokban is nehezen lazulnak el az órákon. És nem értik, hogy mindennek mi értelme van.

Valóban, mi értelme?

A tornaórákkal sokszor az a probléma, hogy a számos felmérés és megpróbáltatás mellett éppen a tantárgy alapideológiája vész el. A testnevelés – mint neve is mutatja – eredetileg azt a célt szolgálja, hogy a tanulók egészséges testmozgást végezzenek, fejlődjenek, és felszabadítsák, kiéljék az osztályteremben elfojtott energiáikat. Itt a hangsúlyt a test erősítésére, ápolására kellene helyeznünk, ami független mindenféle követelményrendszertől.

Nem annak kellene fontosnak lennie, hogy a gyerekek havonta vagy félévente hány jegyet kapjanak, és nem is annak, hogy a hivatalos tananyag gerendát, távolugrást vagy esetleg bukfencet ír-e elő. A gyermek kitartása, állóképessége és jóléte sokkal lényegesebb. Hiszen ha a diákok a mozgáshoz nem a szorongást, hanem inkább a felszabadultságot, az örömet társíthatnák, ők maguk is sokkal szívesebben lépnék át a tornaterem küszöbét. (S mindezzel már a lélek gyógyulása is előrehaladottabb lenne.)

Ehhez azonban valóban az kellene, hogy a tornatanárok ne egy hosszú listát kövessenek, ami arra késztetheti őket, hogy idő hiányában túl gyorsan igyekezzenek lezavarni az előírt gyakorlatok osztályozását. Helyesebb lenne, ha egyáltalán nem is osztályoznák őket. Vagy ha már ennyire ragaszkodnak ehhez az igazságtalan értékelési módhoz, legalább tanítsák meg rendesen azt, amit később számon kérnek. S mindezek után a saját képességeik szerint minősítsék a tanulókat, és ne adjanak amiatt rossz jegyet valakinek, mert egy távolugrásnál nem képes elérni az elégséges szintet. Lehet, hogy mindent megtett az ügy érdekében, de százkilencven centit akkor sem fog ugrani soha.

Azt pedig végképp nem várhatjuk el senkitől, hogy egy a korosztályára kiírt táblázat adatai szerint működjön. Ha hat kört futsz, ötös, ha ötöt, hármas, ha csak négyet, kettes... Az ilyesfajta értékelésnél egy csoport alapján bíráljuk meg az egyént. Az önértékeléséhez pedig szükséges lehet, hogy ne a legjobbhoz vagy a csoportátlaghoz viszonyítsuk a teljesítményét. Teljesen objektíven természetesen ilyen esetben (is) lehetetlen eljárnunk, mégis csökkenthetjük az igazságtalanság mértékét. Hiszen nem mindenki tehet róla, hogy nem tud páros lábbal felugrani egy zsámolyra.

De valóban szükségünk van egyáltalán az osztályozásra?

A tornatanárok többsége bizonyosan ragaszkodna hozzá, hiszen hatalmuk és tekintélyük lényeges része ebből a forrásból származik. Ráadásul azt is nehéz lehet elviselni, hogy a tárgy nem csupán hogy elenyészőbb súllyal esik latba például a kötelező érettségi tárgyakhoz képest, de az osztályozás megszűntével még inkább visszaszorulna. Mégis, mindemellett, egy budapesti gimnázium évkönyvében éppen az szerepel, hogy amikor egy 1973-as reformcsomag keretében egy időre berekesztették a készségtárgyak osztályozását, nem csupán a diákság és a szülők, de az akkori tanári kar is kedvezően fogadta a döntést.

Ezzel az intézkedéssel, úgy tűnik, az adott gimnáziumban megszűnt a potenciális kudarchelyzetek egy része, ám hogy ez pszichésen milyen hatást váltott ki a tanulókból, arra már nem utal a szöveg. Megtudjuk azonban, hogy az osztályozást később (1987-ben) több iskola tiltakozására visszaállították, s a mai napig nem törölték el.

Ennyire szükség volna tehát arra, hogy a tornaórák folytán kudarcok is érjenek minket az életben? Nem hiszem. Miért kellene mesterséges kudarchelyzeteket gyártanunk? Ha ezen a téren nem fenyeget minket a bukás lehetősége, majd fenyeget más téren. Pusztán ezért igazán nincs értelme ragaszkodnunk hozzá.