Freud és a pszichoanalízis

Kiindulópont – a jéghegy csúcsa

Freud orvosként kezdte pályafutását az 1800-as évek vége felé. Akkoriban – a ma már lelki eredetűnek tartott – zavarokat idegrendszeri problémának vélték, kezelésüket is így próbálták megoldani, több-kevesebb sikerrel. Freud is több olyan beteggel találkozott, akiken az elfogadott kezelési mód nem, vagy csak átmenetileg segített, ezért új módszerekkel próbálkozott, így jutott el a szabad asszociációhoz. Arra kérte pácienseit, mondjanak el mindent, ami épp akkor eszükbe jut még akkor is, ha jelentéktelennek, vagy éppen zavarba ejtőnek, érthetetlennek vélik a felbukkanó gondolatot. Ezeket a szóbeli asszociációkat gondosan elemezve visszatérő témákat fedezett fel csakúgy, mint a gyermekkori emlékek vagy az álmok felidézésekor.

Freud az emberi lelket egy jéghegyhez hasonlította, ahol a vízből kilátszó kicsi rész a tudatos élmény, a vízfelszín alatti nagyobb rész pedig a tudattalan: a vágyak, a késztetések, a hozzá nem férhető „elfelejtett” emlékek tára, amelyek ugyanakkor folytonosan befolyásolják a mindennapi életet. Freud úgy vélte, hogy a tudattalanban zajló folyamatok hatással vannak az életünkre, megmutatkoznak a viccekben, az elszólásokban, az elfelejtésekben, hatással vannak minden gondolatunkra, az érzelmeinkre, cselekedeteinkre. Ez a pszichológiai determinizmus elve. Mindennek oka van tehát, nincsenek véletlenek.

A személyiség szerkezete

Freud elmélete szerint a személyiség három összetevőre bontható:  az ösztön-énre, melyet Freud „id”-nek nevezett el, az énre (ego) és a felettes-énre (szuperego). Mindhárom résznek sajátos szerepe van. A mindennapi életben együttesen, kölcsönhatásban kormányozzák a személyiséget, meghatározzák a viselkedést.

Az id a személyiség legősibb része, együtt születik velünk. Az életben maradást és a fajfenntartást szolgálja, az ehhez szükséges, újratermelődő energiák, az ösztönök mozgatják: az éhség, a szomjúság, a fájdalom elkerülése, a szexuális örömszerzés, az életünk védelme. Ezek olyan készetetések, amelyek azonnali kielégítésükre sarkallják az embert, így az id az örömelv alapján működik.

Mivel társadalomban élünk, meg kell tanulnunk, hogy a szükségletek, bármennyire is sürgetőek, nem elégíthetők ki azonnal: például az evéssel legalább addig várni kell, amíg elkészül az uzsonna. Az id mellett kialakul az ego, amely figyelembe veszi a külvilág elvárásait, vagyis a realitás elve alapján működik. Eldönti, mikor teremtődik meg a feltétel ahhoz, hogy az id késztetései kielégülhessenek.

A szuperego határozza meg, hogy egy cselekedet jó-e vagy sem. A társadalmi elvárások, az erkölcsi normák belső képviselője – a lelkiismeretünk –, tartalmazza az önmagunkról kialakított ideális képet.

Freud ezzel a hármas felosztással a személyiség fejlődésének útját is felrajzolta. A csecsemő azonnal sírni kezd, ha éhes, vagy ha tele a pelus, azonnali orvoslást kíván minden bajára. Ahogy növekszik, megtanulja, hogy egyrészt várni kell, másrészt vannak olyan elvárások, amelyeknek meg kell felelni, például a szobatisztaság követelménye. A szülők eleinte a jutalmazás-büntetés eszközével próbálják meg szabályozni a gyermeket, ők döntik el, melyik cselekedet jó, és melyik nem. Ez a külső rendszer azután beépül a személyiségbe. A felnövekvő gyermek már maga is képes eldönteni cselekedetei helyességét, kialakul a szuperego.

Az energia nem vész el, csak átalakul

Freud elgondolása szerint az emberre is igaz ez a fizikai törvényszerűség. Minden ember állandó pszichés energiával rendelkezik, ez a libidó. Amikor egy cselekedet, amit megtennénk, tiltottnak minősül, vagy egy késztetésünk kielégítése elhalasztódik, a hozzá kapcsolódó energia megmarad a rendszerben, s valahol máshol keres kivezető utat. Az agresszív impulzusok megnyilvánulhatnak például a közúton való száguldozásban, a cinikus humorizálásban vagy valamilyen sportban is.

Amikor a személyiség egy önmaga számára elfogadhatatlan impulzussal találkozik, megpróbálja azt az impulzust „kezelhetővé tenni”, elhárítani. A legalapvetőbb elhárító mechanizmus az elfojtás, amikor a személy látszólag elfelejti a számára elfogadhatatlan gondolatot vagy impulzust.

A személyiség fejlődése

Freud úgy vélte, hogy a gyermek életének első öt évében olyan fejlődési szakaszokon megy át, amelyek hatással vannak személyiségének későbbi alakulására. Az első az úgynevezett orális szakasz, amikor a száj van a középpontban. Ezt követi az anális (anus=végbél) szakasz, ez a szobatisztaságra szoktatás időszaka (2-3 éves kor), majd a fallikus szakasz, amikor a gyermek felfedezi saját testét, a fiúk és lányok közötti alapvető különbséget. Ezt zárja le az ödipális konfliktus (kb. 6 éves korban), amikor a gyermek vonzódik az ellentétes nemű szülőhöz, majd az azonos nemű szülővel való azonosulás révén szabadul meg az ezzel járó belső feszültségtől, és egyúttal elfogadja a nemi szerepével járó viselkedésformákat, szerepeket. A 6-12 éves kor a nyugalom időszaka, amit latencia periódusnak neveznek. A gyermek figyelme a külvilág felé fordul, ekkor kezdi meg iskolai tanulmányait. A személyiségfejlődés utolsó szakasza Freud elméletében a serdülőkorban kezdődő genitális szakasz, ami a felnőtt szexualitás kialakulásával jár.

Freud ezeket a periódusokat a pszichoszexuális fejlődés szakaszainak nevezte, hangsúlyozva, hogy a szexuális impulzusoknak meghatározó szerepe van a személyiség fejlődésében.

Más elméletek

Freud elméletéhez pszichoterápiás gyakorlata vezetett, hiszen az analízisben lévő páciensek kezelését elemezve vonta le következtetéseit. Sok követője és sok ellenzője is akadt, hiszen a pszichológiát és a pszichoterápiát is új alapokra helyezte. Élete végéig alakította, formálta elméletét, ám volt néhány elem, amelyből nem engedett, s emiatt tanítványainak egy része önálló elméletet dolgozott ki, árnyalva, új elemekkel bővítve az eredeti elképzelést. C. G. Jung, Erich Fromm, Alfred Adler művei magyarul is olvashatók.