„A szellőnek mindegy, hogy sötét vagy világos arcot simogat”, avagy kötelező védőoltás

Amerika megvívta függetlenségi harcát a gyarmatosítókkal szemben, ám gazdaságilag és kulturálisan kettészakadt. A gyapottermesztő Délen az Afrikából behurcolt négerek rabszolgamunkájára épülő gazdálkodás folyt. A regény egyik főszereplőjének, George Harrisnak a gazdája mondja: „Szabad országban élünk, uram, a rabszolga az enyém, s azt csinálok vele, amit akarok.” Délről a rabszolgák tömegesen szöktek az északi államokba, ezért a szenátus megszavazta a „szököttrabszolga-törvényt”, mely kimondta, hogy az északi államok lakói nem segíthetik a szökevényeket. Létezett egy Földalatti Vasút nevű mozgalom, mely segített a rabszolgáknak Kanadába eljutni, ahol már szabad emberként élhettek. Az úgynevezett abolicionisták (a szerző és férje maguk is azok voltak) nemcsak szöktették, de anyagilag, erkölcsileg is támogatták a négereket. Tamás bátya története a National Era című abolicionista kiadványban folytatásokban volt olvasható.

A könyv regény formájában 1852-ben jelent meg. Nálunk 1853-ban Irinyi József fordításában látott napvilágot Tamás bátya kunyhója, vagy néger élet az amerikai rabszolgatartó államokban címen. Később még sokan lefordították, többek között Réz Ádám és Benedek Marcell is, akik meghagyták a magyarított Tamás bátya nevet.

Ennek a könyvajánlónak a keretei nem teszik lehetővé, hogy a regény szerteágazó cselekményét megpróbáljam részletezni. A felnőtt olvasó feltehetően ismeri a főbb vonalakat. Inkább a regényről, annak fontosságáról osztanám meg a gondolataimat.

Ez a könyv hatalmas sikere ellenére felkorbácsolta az indulatokat. A tucatnál is több ellenregényen kívül rengeteg negatív kritika érte és éri azóta is. Én vitatom e bírálatok jogosságát, véleményem szerint legtöbbjük félremagyarázáson alapul.

A könyvet tekinthetjük utazóregénynek is – számtalan epizóddal és szereplővel. Két ellentétes irányú vonulatban bontakozik ki a történet. Tamás bátya útja a folyón lefelé, a rettegett Dél felé, George Harris és családjáé Északra, Kanadába, a szabadság földjére vezet. George Harris elsüti a pisztolyát az őt üldöző fehér emberre (nem öli meg, sőt felesége kérésére megmentik a rabszolgavadászt, aki később segítőjükké válik). Tamás bátya figurája – még egyes feketemozgalmak is támadják, azzal vádolva a szerzőt, hogy alakjában a jámbor, együgyű, birkanép sztereotípiáját festette meg – az erőszakmentes ellenállásnak, Gandhi és Martin Luther King harcának az előfutáraként mutatott példát a világnak.

Uncle Tom haldoklása közben is képes erőt sugározni: „A lelkem nem a nagyságos úré, azt nem vásárolhatta meg. Akármit is tesz, nekem nem árthat.” Az őt halálra korbácsoló pribékek is leborulnak előtte és bocsánatáért könyörögnek, amit Tamás bátya megad nekik.

Hogyan jellemzik Tamás bátyát a könyv szereplői? Haley, a rabszolga-kereskedő: „Kérem, egy ilyen termetű, ilyen izmos niggernek már a teste is sokat ér, akármilyen buta; hát még ha okos is ráadásul.” Mr. St. Clare: „Az összes erkölcsi és keresztényi erények foglalata fekete szattyánbőr kötésben, hiánytalan példány.” Ugyancsak az ő szavai: „Esküszöm, egy temetkezési vállalkozó se feketébb s komorabb nála.” „Az olyan ember, mint a mi Tamásunk, valóságos erkölcsi csoda!” És hogyan jellemzi a főhőst maga a szerző? „Egész magatartásában volt valami méltóságteljes öntudat, de ez nyílt és szerény egyszerűséggel párosult.”

A cikk folytatása a Meseutcán olvasható.