Retroszilveszter: Emlékeztek még? Ilyen volt szilveszterezni a nyolcvanas években!
A nyolcvanas években még javában gyerek voltam, Budapest egyik külső kerületében éltünk egy akkoriban modernek számító lakótelepen. A körzetes sulimba jártam általános iskolába, és a bandázni is azokkal a hozzám hasonló osztálytársaimmal bandáztam, akik a környéken laktak.
Nyitókép: a Magyar Rádió közvetítése egy belvárosi lakásból Szilveszterkor. Az asztalnál balra hátracsúszott fejhallgatóval Feyér Zoltán szerkesztő-riporter, tőle jobbra a harmadik Jolsvai András szerkesztő, író, újságíró. Év: 1980 Fotó adományozó: Urbán Tamás
Ha becsukom a szemem, és beindítom a képzeletbeli időgépemet, elsőre az a kép ugrik be, hogy szilveszterkor mindig hó volt körülöttünk, az alap tájkép minden fehér volt. Tél nem telhetett úgy el, hogy a cipőnk orra ne lett volna átázott a hótól vagy a hólétől.
Mi gyerekek a téli szünetben elleptük a közeli szánkódombokat, amelyek gyerekzsivajától voltak hangosak, és ahol mindig zajlott az élet. A hideg dacára rengeteg időt töltöttünk az utcán, a lakótelepen, sokat jöttünk-mentünk egymáshoz.
Taxit nem tudtunk telefonon rendelni, mert nem volt telefon
Belvárosi családi házibulikba, összejövetelekre például már taxit kellett fognunk. Ennek külön szertartása volt. Egészen pontosan úgy történt, hogy jó húsz perccel a tervezett indulás előtt az apukám kisétált a közeli kétszer két sávos főút mellé pár szál cigarettával a zsebében, és türelmesen addig várt az út szélén, és addig "integetett", míg végre nagy nehezen le tudott inteni egy arra tévedt taxit. Így hívtunk mi taxit, mivel vezetékes telefon akkoriban még a láthatáron sem volt.
Emlékezetes lakótelepi házibulik
Szilveszterezni jellemzően házibulikba jártunk. Kisgyerekként még a szüleinkkel a hozzánk hasonló gyerekes családokhoz. A lakótelepi lakásokban szuper hangulatú bulik folytak, sőt a lépcsőházakat is sokszor vidám hangulat járta át, mi gyerekek szaladgáltunk egyik lakásból át a másikba. A szomszédok jól ismerték egymást, köszöntek egymásnak, barátkoztak egymással, segítettek egymásnak, ritka volt, ha mégsem.
A házibuli, mint műfaj, a nyolcvanak években a virágkorát élte, hogy ez a Házibuli című filmnek volt-e köszönhető (imádtuk Sophie Marceau alakítását), vagy sem, azt a mai napig nem tudom eldönteni, de emlékeim szerint a film után hirtelen megsokasodtak a házibuli meghívások minden korosztályban.
Virslit, kenyeret, lencsét utolsó nap nem lehetett kapni
A házigazdához mindig finomságokkal állítottunk be (ez talán ma is így van), de az már másként működött, hogy előtte való nap vagy aznap óriási sorok kígyóztak a virsliért, friss kenyérért. Néha a friss kenyérért közelharcot kellett vívni, mert estére mind elkapkodták. Máig nem értem miért nem lehetett elég kenyeret sütni. Vagy például a lencse is mindig elfogyott a boltok polcairól már szilveszter előtt, abból is be kellett előre tárazni.
Ezektől a vásárlási berögződéseimtől a mai napig nem tudok megszabadulni, a szilveszteri menühöz a lencsét, kenyeret, virslit még ma is időben beszerzem – pedig felesleges, mert ma már minden sarkon kapható minden.
A nyolcvanak években nem így volt. Ünnep táján, délutánonként már csak a "maszek" éjjel-nappalik voltak nyitva. Éjjel-nappali üzlet szerencsére minden környéken akadt (nagy biznisz volt ez akkoriban). Ahogy minden lakótelepnek megvolt a maga éjjel-nappalija, megvolt a maga videótékája is. Z-generációs olvasóknak egy kis fogalomtisztázásként: videótéka az a hely, ahol videókazettán rongyosra másolt, harmadosztályú filmeket elcsúszott szinkronhanggal lehetett kikölcsönözni.
Buli- és találkozószervezéshez két megoldás közül választhattunk: vagy tűpontosan megbeszéltük a találkozót (ikonikus tali pontok voltak: a Porsche szalon a Deákon, a "Nyugati-óra" vagy a Jégbüfé a "Felszab'-on"), és kitartóan addig vártunk egymásra, amíg kellett. A másik megoldás is jól tudott működni: kisétáltunk a lakótelep egyetlen telefonfülkéjéhez, és mivel nem volt mindenkinek otthoni telefonja, üzengettünk egymásnak azon keresztül, akiknek valami szerencse folytán mégis volt. Például felhívtuk szomszéd Kati nénit, hogy majd adja át az üzenetet az ismerősünknek, barátunknak, aki két emelettel felette lakott.
Jóval később, amikor már autóval közlekedtünk (ekkor még mindig nem voltak mobiltelefonok), lustaságból úgy jeleztük az érkezésünket, hogy a ház előtt dudáltunk. Akkoriban mindenki dudált. Pontosabban, ha egy autó dudált, akkor a fél ház kihajolt az ablakon, hogy neki szólt-e a jelzés. Ez mára teljesen kikopott, ma rácsörögünk egymásra telefonon, hogy "itt vagyok".
Vissza a nyolcvanas évekbe: felső tagozaton már nagyon menőnek éreztük magunkat, így már szülők nélkül az osztálytársaimmal "buliztunk". Zöldfülüként inkább csak a nagyobb testvéreinket utánoztuk, akikre irigykedtem, hogy a közeli művház tini diszkójába járhattak. Mi, a kicsik hol az egyik, hol a másik osztálytársunknál vagy iskolatársunknál lógtunk, éppen attól függően, hogy kinél nem voltak otthon az ősök, és kétkazettás magnóról üvöltettük a "Kör közepén állok", "Állj, állj, állj vagy lövök" vagy a Hungáriát.
Szilveszteri műsorok
Nagyon sokáig a szilveszteri műsor volt az év legjobban várt műsora. Ha esetleg nem tudtuk megnézni szilveszterkor, akkor egy héttel később megismételték, amit már nem hagyhattunk ki. A szilveszteri műsor uralta a közbeszédet.
Emlékeztek még? Hofi, Antal Imre-Kudlik Juli, Gálvölgyi-show, Benny Hill show... – szervesen hozzátartoztak az év utolsó napjához. A legjobban mégis azt imádtam a szilveszteri adásban, hogy egymás után leadtak olyan filmeket, amiket máskor nem lehetett megnézni: Van, aki forrón szereti, Meghökkentő mesék vagy az Óvakodj a törpétől. Az már más kérdés, hogy annyira későn kerültek adásba, hogy azokon már mindig elaludtam.
Hát, így teltek mifelénk a szilveszterek. Lehet, hogy csak a nosztalgia miatt tűnnek annyira különlegesnek, vagy mert gyerek voltam, felnőttként már látom, ez is csak ugyanolyan nap, mint a többi. A kérdés már csak az, hogy a mi gyerekeink vajon milyen korlenyomatot fognak tovább vinni a mai szilveszterekből?
