"El tudják képzelni, milyen az, amikor télen ugyanolyan hideg van bent a házban, mint kint?"
Igaz történet
Varga Istvánnal, Pityu bácsival véletlenül ismerkedtünk meg. A Szatmár megyei Jánkmajtison. Éppen a gyülekezet templomát készültünk lefotózni. Rettenetesen meleg volt. A hetvenes éveit taposó bácsi kint üldögélt a háza árnyékában, szemben a templommal, majd rekedtes hangján egyszer csak megszólalt mögülünk: "A templom ablakait pont olyanra csináltam, mint ahogy azokat álmomban láttam...".
Nyitókép: Nemeh Dia
Megfordultunk, Pityu bácsi úgy tett, mint mindig: ha éppen történt valami az utcán, azt nézegette, ha nem, akkor megelégedve csodálta a vele szemközti épületet. Vallásos emberként szívesen nézegette, annál is inkább, mert javarészt ő építette. Közelebb léptünk. "Az imaházat közösen építettük a hívő testvérekkel – mondta szinte kérdés nélkül. "Megkaptam az anyagot az ablakhoz, hogy kezdjek vele valamit, és azon gondolkodtam, hogy milyen formát adhatnék neki. Még álmomban is ezen törtem a fejem. Egyik éjjel aztán megjelent az álmomban egy férfi, és így szólt: 'Ne gondolkodjál sokat, ezt, amit lerajzolok, ezt csináld meg'. Pityu bácsi szó szerint megálmodta a templom díszét adó hármas osztatú ablakot... Megcsinálta.
Szó szót követett, és hamar kiderült:
"Munkahelyi balesetem volt, 4 méter magas tetőről zuhantam le, amikor eltört alattam a hullámpala. A gerincemet meg kellett műteni, hat kapocs és négy rúd fogja most össze a derekamat, combnyaktörésem volt, és most teljesen tehetetlen vagyok.
Fotó: Fodor Cini
Egy idő után Pityu bácsi lánya is közelebb lépett a társaságunkhoz, majd befejezte az apja megkezdett mondatát: "... szívizomelhalás, szívbillentyűzavar, tüdőasztma, ezt se hagyd ki, Apu!". Mondta is. Pityu bácsinak ötször volt szívinfarktusa, háromszor "ütötték vissza", nem egyszer járta meg a sürgősségit, többször lélegeztetőgépre került. "A lányommal együtt mindketten betegek vagyunk, együtt lakunk itt ebben a házban – mutatott hátra.
Fotó: Nemeh Dia
Kicsit bátortalanul, de csak-csak szóba kerültek az anyagiak is. Pityu bácsi nyugdíja most 85 000 Forint, abból 30 000 Forintot "elvisz a gyógyszer".
A maradék kis pénzéből még kifizeti a villany- és vízszámlát, a biztosítását, és marad 30 000 Forint. "Ebből nagyon-nagyon nehezen tudunk kijönni"
– suttogta szerényen a lánya. Hangosan nehéz lett volna még kimondania is.
A középkorú nőnek felragyogtak a szemei a büszkeségtől, amikor a betegsége előtti időszak felől érdeklődtünk. Sokáig Pesten dolgozott, fizikai munkát végzett. Szerette az ottani létet, szerette a munkáját, a városi forgatagot maga körül, a mindennapok lüktetését. "A legjobban maga a munka hiányzik – fakadt ki belőle őszintén –, ettem a munkát”. Aztán egy alkalommal, amikor hazalátogatott édesapjának segíteni, rájött, nem hagyhatja már magára az apját. Ott ragadt hát Jánkmajtison. Utána nem sokkal megbetegedett.
Csak ez a daganat ne jött volna közbe három éve...!"
Fotó: Nemeh Dia
Minden más lenne, akkor dolgozni is tudna, anyagilag is tudná támogatni az apját, a télire való tűzifa sem jelentene most ekkora gondot. De így?! Nagyokat sóhajtott, pedig nem akart panaszkodni. "A Jóisten az, aki erőt ad nekünk. Gondoskodik rólunk, tudják? Istennek hála, éhen nem halunk" – vette vissza a szót az apja.
Pedig Pityu bácsi nem volt dologtalan, az egész életét végigdolgozta. Csak úgy, mint sokan a környéken, a mátészalkai feketevonattal járt fel rendszeresen Pestre, kőműves munkákat vállalt, lakásokat, templomokat, irodaházakat épített. "Akkor még bírtam, de ma már nem menne". Pityu bácsi csak a Gondviselésben bízik, meg abban, hátha mi pestiek tudunk neki olyan alapítványt vagy szervezetet ajánlani, akihez rászorultsági alapon fordulhatnának.
A téli fűtési szezontól tartanak a legjobban. A házuk nincs leszigetelve.
"Ilyenkor télen ugyanolyan hideg van bent, mint kint. De majd csak lesz valahogy".
Ha legalább a téli tűzifa ott sorakozna az udvaron, akkor ők is megnyugodnának. „150 ezer forint már elég lenne. Azzal már ki lennénk segítve. Amikor a gyerekeknek van pénzük, akkor adnak ők is. De most nekik sincs".
Fotó: Nemeh Dia
Nem tudok nem gondolni rá, milyen lehet az, amikor télen ugyanolyan hideg van bent, mint kint. Nem tudok nem gondolni rá, hogy ma Magyarországon a kihűléses halálesetek hatvan-hetven százaléka lakásban történik. Legnagyobb veszélyben a kistelepüléseken élő idős, beteg emberek vannak, akik körül még szociális háló sincs.
Ezért is döntöttünk úgy, hogy megírjuk a történetüket, a számlaszámukat pedig csak úgy, itt hagyjuk azoknak, akik segíteni szeretnének rajtuk:
Varga István
67800010-15164166
Fotók a cikkben: Fodor Cini, Nemeh Dia
