Tíz dolog, amit megtanultam az Ember, Aki Sosem Járt Iskolába előadásán
Van fogalmatok arról, milyen felszólításra piros pacsit játszani egy vadidegennel egy remek, s amúgy felnőtteknek szánt előadás után – pihenésként? Hát, ez van. Meg az, hogy André Stern Budapesten járt. Nem először, úgy tűnik, szeret itt lenni, noha a vendéglátói – mint ahogy a bevezető mondatból is kitűnik – kissé elkalibrálták magukat, legalábbis ahhoz képest, hogy egy komoly, gondolatokat ébresztő előadásnak voltunk részesei.
Hogy a címre visszatérjek: az, hogy megtanultam bármit is, nem pontos, hiszen ezek az ismeretek minden olyan ember tárhelyén megvannak már, aki gyereket nevel, tanít, ír róla/neki – esetleg mindegyik. Csak vagy nem aktiválódnak, vagy nem állnak össze rendszerré. Nem állítanám, hogy ezennel kész a leltár, de legalább már a tételek felsorakoztak.
A szupertehetséges mangómag, avagy mindannyian zseninek születünk
Hallottad már valaha is, hogy valaki elámult egy kicsírázott mangómag láttán, hogy milyen csodálatos képességekkel rendelkezik ahhoz, hogy ez megtörténhetett? A gyermekek is egy csomó olyan készséggel megáldva érkeznek a világba, amelyek képességgé, majd szilárd tudássá fejlődhetnének – ha a felnőttek ezt hagynák. Tudományos kutatások folytak/folynak arról, hogy minden gyerek rendelkezik vele született, tanulásra való képességgel, és ez akár szárnyakat is adhatna a kicsiknek.
A gyerekek a világ részei akarnak lenni, de a felnőttek nem tudják és/vagy nem akarják engedni ezt
Próbáljátok ki: ültess le valakit, majd állj szorosan elé, nézz le rá, és úgy ossz meg vele bármit. Már két perc után pocsékul fogja érezni magát. A gyerekek azt szeretnék, ha befogadnák őket, de a felnőttek kitaláltak egy olyan világot: sajátos felsőbbrendűséggel, hierarchiával, saját nyelvvel, stílussal és attitűddel, amely ezt egyszerűen lehetetlenné teszi. Meg kell változtatnunk a perspektívánkat ahhoz, hogy lássunk az ő szemével, le kell másznunk a saját magunk alkotta talpazatról, fel kell hagynunk a lenézéssel és a dajkanyelvvel: emberként kell bánnunk vele, hiszen az... A felnőttek képesek normálisan kommunikálni egymással: miért nem megy ez, ha a partner egy gyerek?
A jelenlegi helyzet (attitűd) NEM politika-, ideológia- vagy iskolafüggő
Az, hogy miként viszonyulunk a gyerekekhez, társadalmi programozás eredménye. Éppen ezért nagyon nehéz megváltoztatni. Igen sokan vannak, akik még most, a 21. században is a tulajdonuknak tekintik a gyereküket, és ahelyett, hogy felismernék egyéni adottságait és képességeit, kizárólag a saját programjukat futtatják rajta. A gyerek nem rasszista, nem szexista, nem ismeri az egyes tevékenységek alá-fölé rendeltségét, abszolút demokratikus, és a prioritásait is éppen az alapján képzi, mint amilyen munícióval a világra jött. Elképesztő látni a közösségi oldalakon keringő mini újfasiszták fotóit – mindig elszomorít, amikor akkorára szűkítik a gyermek világát, mint amilyen a szüleié.
A gyerekek nem ismernek különbséget játék és munka között
Az már nem is kérdés, hogy a tanulásra legalkalmasabb tevékenység a játék. De nem az a játék, amire mi gondolunk. A gyerekek egész tevékenysége az! Egészen addig, amíg először nem hallja tőlünk, hogy "Most hagyd abba a játékot, és kezdd el a tanulást!". Mindent képes lenne megtanulni, ahogy a kifejezés is él: játszva tanulni, de mi, felnőttek lenézzük a játékot, haszonnal nem járó időtöltésnek tartjuk, amiről valami tévedés folytán a pszichológusok mégis azt mondják, kell... A játék a szabadság utolsó bástyája, az a védmű, amely még tartja magát a gyermek világába betolakodó felnőttek ellen. A játék olyan állapotba tudja hozni a gyerekeket – és ezt azok a felnőttek is tudják, akik nem felejtettek el játszani –, hogy még a fájdalmat sem érzik, vagy ha igen, akkor is átlendülnek rajta: nézzük csak azt a kisfiút, aki elesik, lehorzsolja a térdét, fáj neki, sír, de el nem ereszti a kezében (általa) berregő repülőt, amely szárnyal tovább...
A szabadság lelkessé tesz, a lelkesedés pedig termékennyé
Kizárólag a szabadság állapotában tudunk lelkesedni. S kizárólag akkor tudunk igazán hatékonyan tanulni, ha lelkesek vagyunk. Hiába csináltatunk meg a gyerekekkel minden reggelinél egy füzetnyi sudokut vagy végeztetünk intelligenciaturbózó gyakorlatsorokat már magzatkorban: soha nem lesz olyan hatékony, mint a szívből jövő szándék. Stern állítja, hogy német neurobiológusok már bebizonyították, hogy a lelkesültség állapotában olyan agyi elváltozások keletkeznek, amelyek lehetővé teszik a gyors és mély ismeretelsajátítást. A nevelés-oktatás áldásos hatását mi sem illusztrálja jobban, mint az, hogy míg egy 2-3 éves gyerek 2-3 percenként kerül lelkesült állapotba, addig a felnőtt szintén ennyiszer: csak éppen évente.
Mi az, ami a teremben piros? S mi az, ami kék?
Az első kérdésnél körbenéztünk a teremben, kiszúrtunk csaknem minden pirosat. Aztán André Stern megkérdezte tőlünk, hogy most körbenézés nélkül mondjuk meg, mi volt az, ami kék... Fogalmunk sem volt. A mi világunk, amelyben a gyerekünk is velünk él, minden, ami piros. Mert arra koncentrálunk, nekünk az a fontos, vagy az kell, hogy fontos legyen, tehát csupa piros dologról fogunk a gyerekünknek tanítani. De a világban rengeteg szín van... Éppen ezért Stern nincs jó véleménnyel a magántanulói módszerről, mert túlságosan beszűkíti a lehetőségeket, amelyekből a gyerek választani tud. Ahogy példálózott: ő maga nem szeret fára mászni, nem szokott. A gyermeke igen, de nem tőle látta, hanem mástól. Ha nem látta volna mástól, ő sem mászna fára. És nem látná a világot felülről... A home school Stern szerint egyesíti az otthon tartózkodás kellemetlen aspektusát az iskola még kellemetlenebb oldalával...
Mi köze van a szembehalnak a játékbolti eladóhoz?
Meséli, egyszer bementek a kisfiával egy játékboltba, ahol szebbnél szebb autómodelleket árultak. A kisfiú ki is választott egy tűzpiros Ford Mustang kabriót – egy igazán gyűjtőknek való darabot. A kabrió azért volt fontos gyermekszemmel, mert anélkül lehet forgatni a kormánykerekét, hogy ki kellene nyitni az ajtaját... nyitott ajtóval meg melyik autó közlekedik az utcán??? A gyermekek mágikus realizmusába sok minden belefér... Szóval, fizetni kívántak, amikor az udvariassági kérdés-felelet során az eladó számára kiderült, hogy az autó a gyereknek lesz... Teljesen kikészült. Hosszasan próbálta az apát lebeszélni arról, hogy fiának megvegye a különleges darabot, mert úgyis darabokra szedi, sőt, a darabokat majd ráadásul le is nyeli... Lehet ezen bosszankodni, de célravezetőbb, ha az ember ilyenkor nevet egyet. Vannak halak, amelyek az áramlással szemben úsznak. Direkt. Az úszójuk alatt annál nagyobb örvény keletkezik, minél nagyobb az ellenáramlás, és minél nagyobb a kavar, annál gyorsabban haladnak előre.
A gyerekek csapatszellemmel születnek, ehhez képest konkurenseket csinálunk belőlük
„A felnõttek
furcsák néha.
Azt hiszik,
elég összeterelni
két "alkalmas korú" gyereket,
és a két gyerek
automatikusan jó haver lesz.” (Igrid Sjöstrand: A felnőttek furcsák néha)
Szóval, a felnőttek tényleg furcsák, nem néha, mindig. Nem veszik észre, hogy a gyerekek baráti kapcsolatai nem életkor, lakhely vagy társadalmi státusz szerint szerveződnek (jó esetben), hanem az érdeklődés, pontosabban az együtt szívesen játszott játékok köré. Ebben a rendszerben senki sem egyforma, van, aki gyorsabban fut, van, aki erősebb, és akad olyan is, aki pompás sütiket tud elcsenni otthonról... Mindenkinek megvan a feladata, és akár van vezér, akár nincs, tökéletesen koordinálják a tevékenységüket a cél elérése érdekében. Még akkor is, ha az a cél kitalált. Erre mit csinálunk? Életkor és lakhely szerint csoportosítva bezárjuk őket egy napra, és ugyanazt a mennyiségű tananyagot ugyanolyan adagolásban belecsöpögtetjük a fejükbe, akár érdekli őket, akár nem... Aztán lesznek kitűnők meg jelesek meg jók, s lesznek bukottak és bukdácsolók is: már szétválik a kötelék, és nem összetartanak, hanem a felnőttek által teremtett versenyistállóban rugdossák a karám oldalát. Ha merik.
Mennyire erős az a szülő, aki önmagában bízik, de a gyerekében nem?
Ez nem megy máról holnapra: elhatározom, hogy innentől fogva figyelek és bízok... Hosszú évek kellenek ahhoz, hogy átalakuljon ez a gyerekellenes attitűd, amely kizárólag egy dolgot szolgál: a felnőttek kényelmét. Valójában nem nagyon értem, miért vállalkoznak családalapításra azok, akik nem élvezik igazán egyetlen percét sem, és alig várják, hogy az intézmények levegyék a gyereknevelés terhét róluk. S nem csak a „gyerekeseknek” van mit átgondolni...
A kombájn
Andre Stern elmesélte, hogy 5 éves kisfia egyszer egy játékkombájnt kapott születésnapjára a nagyapjától. Nagyon érdekelte, hogy miként működik az igazából, de februárban Párizsban csak a videómegosztó volt képes kielégíteni ezt a kíváncsiságot. Hanem nyáron a határban jártak, és megláttak egy kombájnt. A gyerek kiviharzott a kocsiból, és addig ott állt, amíg a monstrum el nem ért hozzá. A sofőrje készséges volt, beinvitálta őket a fülkéjébe – csaknem két órát töltöttek ott. MINDENT megmutatott az ötévesnek, és ez jól is jött, mert az ötéves MINDENT tudni akart a gépről.
Amikor elbúcsúztak, az ember annyira meghatott állapotba került, hogy leszakított pár kalászt, s azzal nyújtotta át nekik, hogy 5 napja van itt, és a kutyát nem érdekelte, mit csinál, holott az ő munkája is benne van abban, hogy ezekből a kalászokból kenyér lesz... Végül – udvariasságból – telefonszámot cseréltek. Másnap reggel hétkor csörgött a párizsi lakásban a telefon, a kombájnvezető volt. Hogy ma egy olyan géppel jött ki, amilyet még biztos nem láttak, és ha apuka nem is ér rá, ő szívesen vigyáz a gyerekre, miközben megmutat neki mindent a csodálatos gépről...
Két tanulsága is van ennek a történetnek: Egyrészt a gyerekek egy csomó kérdéssel és érdeklődéssel születnek, csak mi, türelmetlenségünk, korlátoltságunk és helyenként ismereteink hiánya miatt kiöljük belőlük ezt az istenadta tehetséget, másrészt egy ötéves is a fel tud lelkesíteni egy felnőttet...
Nos, ez az én tízes fogatom. Jó darabig elleszek vele, ha valakinek előbb sikerül megtalálnia a kiutat mindebből, szóljon. Persze, úgy gondolom, instant megoldás nincs. Főleg a jelenlegi helyzetben, amelyben még a mangó is meggondolná kétszer, kicsírázzon-e. De ha minden nap csak egy apró dolgot változtatunk: mondjuk egy nyelvünk hegyére kívánkozó, lelkesedésölő szót nem mondunk ki, vagy ha csak egyszer-egyszer behasalunk a kocsi alá együtt, megnézni mi van ott, már tettünk valamit. Szerencsére olyan világban élünk, amelyben ha az állam potenciálja megroggyan, a civil, kulturális és egyéb szerveződések szárba szökkennek, és rengeteg lehetőség, pogram nyílik a közös tanulásra, élményszerzésre. Mert micsoda pompás időtöltés az, amikor megnyitják a buszgarázs vagy a bunker kapuit, vagy ha találunk egy mesterembert vagy ezermestert, aki nem fél a gyerek kezébe adni azokat a drága és veszélyes szerszámokat...
A fotók csak illusztrációk
Nem a jelenünkről van szó, hanem a jövőnkről. Úgy jártunk, hogy az utóbbihoz az előbbin keresztül vezet az út. Nekem már az is könnyebbség lenne, ha egy olyan előadáson, amely arról szól, hogy ne nézzük a gyereket idiótának, ott engem sem néznének annak.
Szóval, hosszú menetelés lesz, az biztos. Vágjunk neki!
