A lányok

Folyamatosan hisztiztek

Tisztán emlékszem, amikor első nap bementem az óvodába. Nem tudtam, mire számítsak, így nem is izgultam különösebben, bár nem nagyon akaródzott a szüleim nélkül eltölteni egy egész napot.

Bementem a terembe, és szemeim elé tárult egy csomó ugyanolyan korú gyerek. Ekkor még nem tettem különbséget fiú és lány között. Mindenki egyforma volt. Bárkivel lehetett játszani, főleg hogy a babákkal való szórakozást sem vetettem még meg. Jól eljátszogattunk tehát társaimmal. Teljesen mindegy volt, hogy ki melyik nemhez tartozik.

Egy idő után, nem tudtam miért, elkezdtek idegesíteni a lányok. Folyamatosan hisztiztek, akaratosak voltak. A srácokkal nem volt ilyen probléma. Jól megvoltunk, és nem is veszekedtünk. Mindenki focizni vagy autózni akart, úgyhogy különösebb ellentétek nem alakultak ki köztünk. Volt néhány fiú, aki továbbra is barátkozott a lányokkal, de ezeket általában kicsúfoltuk.

Sokszor az őrületbe kergettek bennünket...

Az iskolába érve, tisztán emlékszem, hogy már teljes mértékben ellenségként tekintettünk a lányokra. Mintha valami másmilyen fajhoz tartoznának, akikkel nem szabad barátkozni. Persze utólag visszagondolva, ez elég vicces.

:

Első osztályban nagyon zavart, hogy a csajok általában jobban tanultak. „Vajon ők mennyit magolhatnak délután?”– merült fel bennem a kérdés. Előbb tanultak meg olvasni, és több piros pontot kaptak. Tanév végén az "év tanulóinak" a háromnegyede lány volt. Pedig mi is tanultunk (egészen eddig, ezután többünknek elment ettől a kedve). Az alsó tagozatban végig ez volt a felállás. A lányok tanultak, mi pedig a különböző sportokban villogtunk.

Az ellenségeskedés természetesen nem változott. Sokszor az őrületbe kergettek bennünket. Elkezdték például isteníteni a tévében látott tinibálványokat. Mi csak nevettünk rajtuk, és cikiztük őket annak ellenére, hogy tulajdonképpen mi is ugyanazt tettük, csak a mi eszményeink a híres focisták voltak.

Kezdtem azt hinni, hogy a lányok már nem tudják fokozni az irántuk érzett ellenszenvünket, de sikerült. Egyre többet veszekedtek, és cserélgették a barátnőiket. Bárki beláthatja, hogy ha egész nap sikongatnak, sírnak és ordibálnak az ember füle mellett, akkor előbb-utóbb idegbajt kap. Végül megoldottuk a problémát azzal, hogy szünetekben nem maradtunk a teremben, hanem lementünk pingpongozni az iskola aulájába.

Elkezdtünk barátkozni velük

Nem tudom pontosan, hogy hányadik osztályban kezdett megváltozni a véleményem a lányokról, és ahogy láttam, ezzel nem voltam egyedül. Elkezdtünk barátkozni velük. Először elutasítóak voltak, ami teljesen természetes, ha arra gondolunk, hogy az elmúlt 4-5 évben folyamatosan nevetség tárgyává tettük őket. Később kezdtek hajlani arra, hogy kicsit többet kommunikáljanak velünk. Persze volt olyan gyerek, akivel nem álltak szóba, mert szerintük nem volt olyan „jó fej”, vagy nem nézett ki elég jól.

Elkezdődtek az első együttjárások. Utólag visszagondolva: ezek elég komolytalan ügyek voltak, de meg kellett történniük. Tinibálványok helyett már az osztály néhány fiú tagjáért rajongtak a lányok.

Az első „barátnőm” elég gyorsan elkezdett az agyamra menni. A vele való együttlét helyett inkább focizni akartam a többiekkel, és szakítottam vele. Néhány év múlva az öcsémmel ugyanez történt.

Az első „szerelmek”

Kb. hetedikes korunkban jelentek meg az első tényleges együttjárások és „szerelmek”.  Azok a fiúk, akiket nem szerettek a lányok, fokozatosan megszégyenültek, és kiszorultak az osztály „menő” részéből. Az osztálybulik és osztálykirándulások remek helynek bizonyultak a lányok megszerzésére. Óriási dicsőség volt, ha valaki megcsókolta a barátnőjét. Úgy éreztük, hogy ez komoly lépés az érett emberré válás útján.

Nyolcadikra már mindennaposak voltak az iskolában a szerelmespárok. Sokszor el is tiltották őket egymástól a tanárok, ami szerintem nem volt túl jó megoldás. Utáltam, hogy bujkálni kellett, ha találkozni akartam a barátnőmmel.

Felvilágosodás

Az iskolában több-kevesebb sikerrel próbáltak minket felvilágosítani. Az osztály nagy része általában röhögésben tört ki, mikor egy 50-60 éves tanár magyarázott a nemi szervek működési elvéről, és a terhesség vagy a szexuális úton terjedő betegségek megelőzését szolgáló eszközök helyes használatáról. Amúgy is mókás volt, hogy milyen arccal beszéltek kedves pedagógusaink arról a témáról, amit mi nap mint nap emlegettünk, és amiért beírást kaptunk. Igaz, a stílusunk olyankor nem volt szalonképes...

Később jött az úgynevezett DADA (ha jól emlékszem Dohányzás, Alkohol, Drog, AIDS rövidítése) óra. Máig sem tudom, hogy mi értelme volt. A dohányzás és a drogok mellékhatásai mellett megemlítették a szexet is. Itt is főleg a védekezés volt a téma. Az a vicces, hogy ezelőtt a „remek” óra előtt eszünkbe sem jutott, hogy esetleg elszívjunk egy szál cigarettát, vagy a védekezésre szolgáló tárgyakkal szórakozzunk. Ezután azonban szinte mindenki kipróbálta a dohányzást, és szünetekben vízibombának használtuk az óvszereket.

Szüleimtől nem kaptam semmilyen felvilágosítást. Nem is akartam, mert mindig elég kínosnak éreztem, hogy velük beszéljek erről a témáról. Úgyis rájöttem magamtól mindenre, úgy, ahogy mindenki más is.

Már ötödikes korunk tájékán téma volt köztünk a szex, és lelkesen cseréltünk eszmét róla. Mindenki tudott valamit, elmondta ezt a többieknek, végül pedig összeállt a kép. Nem is beszélve arról, hogy az internet pornóoldalairól elég korán tájékozódhattunk arról, hogy mi micsoda, és hogyan működik.

Azért örültem volna valamilyen könyvnek (ha már a szüleimmel nem beszéltem a témáról), amiben pontosabban utána olvashattam volna a dolgoknak.

Általános iskolás éveim alatt rengeteg mindent megtapasztaltam a lányokkal kapcsolatban. Azért merek utólag ilyen nyíltan beszélni róla, mert így visszatekintve az egész olyan jópofának, bár néha komolytalannak tűnik. A gimnáziumi években szerzett élményeimről viszont inkább nem szólnék a  nyilvánosság előtt.

: