Az első Anyák Napja

Az a nyaklánc a mai napig megvan, megtaláltam nemrég. Az agyaggyöngyök kicsit bumszlik és egyenetlenek, és a festék is megpattogzott rajtuk, de Te így is becsben tartottad.

Később az öcsémmel este ellógtunk, hogy virágot szedjünk Neked a környéken. Most már tudom, hogy nem igazán ildomos más kertjéből szaggatni a növényeket - utólag is elnézést az érintettektől -, de akkor csak az hajtott minket, hogy Te kapd a legszebb csokrot. Sosem voltál egy elérzékenyülős típus, de amikor eléd álltunk a lopott csokorral, a feddésen kívül lágyságot is sugárzott a szemed.

Próbáltuk számodra mindig különlegessé tenni ezt a napot. Volt, hogy ágyba vittük Neked a reggelit, volt, hogy mire felébredtél, mi elmosogattunk, felmostunk, bevásároltunk. Megcsináltuk máskor is, kiosztott feladatként, szájhúzással, de ilyenkor teljesen magunktól, csak azért, hogy Te örülj. És valahogy ilyenkor még élveztük is a házimunkát.

Később, mikor már volt saját keresetem, nemcsak saját készítésű ajándékkal, figyelmességgel lephettelek meg: ekkor már ajándékozhattam Neked a kedvenc csokidból, és nem a szomszéd kertjéből törtem a virágot, hanem a virágosnál köttettem csokorba. Azért a vers, az ének ilyenkor sem maradt el, és érdekes módon még majdnem felnőtt fejjel sem találtam benne semmi kivetendőt, hogy kisgyerekként daloljak előtted.

Aztán eljött az az Anyák Napja, amikor már én is majdnem anya voltam. Alig egy hónappal a szülés előtt, nagy hassal köszönhettem meg Neked mindazt, amit kaptam tőled, és amit majd én is adok a bennem fejlődő gyerekemnek. És Te voltál az, akinek eszébe jutott, hogy megköszönts immár engem is anyaként. Én a fellegekben éreztem magam ettől, Te pedig csak a magad szokásos módján titokzatosan mosolyogtál.

A következő évben már egyszerre két oldalról élhettem meg az Anyák ünnepét: gyerekként veled, és anyaként a gyerekemmel. Tényleg: egészen megdöbbentem, mikor a szülés után a kórházban először úgy szólítottak: Anyuka. Először nem is értettem - hozzám szóltak?

Később, az óvodában már én ültem a széken, melletted, és együtt könnyeztük meg, ahogy a gyerek tele torokkal fújja az Orgona ágát. És együtt csodáltuk meg az agyaggyöngyökkel díszített kis tároló dobozkát, amit készített. Kicsit csálé volt, itt-ott dőlt kifelé-befelé a fala, de ott volt benne a gyerek minden igyekezete, szeretete. Míg élek, megőrzöm.

Tavaly ilyenkor még nem is sejtettem – illetve eszembe jutott, hiszen már két éve beteg voltál, de gyorsan elhessentettem a gondolatot -, hogy életem utolsó, közösen ünnepelt Anyák Napjára virrad május első vasárnapja. Ebben az időszakban nagyon szorosnak éreztem a kapcsolatunkat, túl voltál egy borzalmas időszakon, amikor melletted lehettem és segíthettem Neked, talán enyhíthettem is egy kicsit a fájdalmaidon.

Kicsit a gyerekem lettél akkor, én pedig kicsit az anyád, és nagyon jó volt, mikor aznap a kezedbe csúsztattam a kedvenc csokidat, és mosolyogva szippantottad be a kedvenc virágod illatát. Aztán csak melléd feküdtem, és fogtuk egymás kezét – mindig szerettem a bőröd selymes hűvösségét, azt a finoman reppenő mozdulatot, amivel megsimogattad a kezemet.

Idén lesz az első Anyák Napja, amikor már nem leszel velem. Legalábbis fizikai valódban nem. De itt vagy a fejemben – még csak le sem kell hunynom a szemem, hogy lássam, hogy villan fel a tekinteted, mikor eléd állunk az unokáddal, hogy felköszöntsünk. Látom benne a büszkeséget, és a szavakkal sosem kimondott, de vitathatatlanul ott lévő szeretetet. És itt vagy a szívemben is. Most még fájón, de később kevésbé keserűen, ígérem. Már csak a gyerek miatt is, aki szintén küzd azzal, hogy már nem állhat a Nagymamája elé elfújni a minket idáig elkísérő Anyák napi dalt.

A köszöntés idén sem marad el, csak kicsit másmilyen lesz, mint eddig: bár csokit vagy reggelit nem, de a kedvenc virágodat mindenképp elvisszük Neked. Szerintem énekelni is fogunk, azt talán könnyebb ilyenkor, mint beszélni. És felköszöntöm a Nagyit is, ahogy minden évben.

Boldog Anyák Napját, Anyu!