Erőszak az iskolában
Iskolai lövöldözés: a környezet is felelős!
Sokáig csak külföldi tragédiákról hallottunk, ám elképzelhetetlen volt, hogy mindez itthon is megtörténhet. Tavaly novemberben a pécsi egyetemen történt lövöldözés sokkolta a közvéleményt. Most pedig egy újabb egyetemistát fogtak el, aki hasonló szörnyűségre készült.
2009. novemberében az egész országot sokkolta a hír, hogy Pécsett egy 23 éves gyógyszerészhallgató az egyetem területén megölte évfolyamtársát, és további három embert súlyosan megsebesített. Az egész ország mély együttérzéssel gyászolt az elhunyt egyetemista családjával együtt, és izgult a sebesültek felépüléséért.
Eközben a pécsi Általános Orvosi Kar dékáni hivatalának közleményben szűkszavú tájékoztatót adott ki az eseménnyel kapcsolatban, amely a következő sorokkal zárul: ”Megnyugtatunk mindenkit, hogy a veszélyhelyzet elmúlt!”
Valóban elmúlt? Egyáltalán nem lehetünk biztosak ebben. Hiszen 2010. február 12-én egy 22 éves egyetemistát fogtak el, aki hasonló bűncselekményre készült.
Süket fülek
A korábbi esetekkel egybevetve ugyanis nagyon sok azonosság mutatkozik az elkövetők személyisége, viselkedése, reakcióik között – különös tekintettel társas kapcsolataikra, és a közösségben elfoglalt helyükre. Abban is hasonlóak a körülmények, hogy az elkövetők sokféle módon jelezni próbáltak – szavakkal vagy szavak nélkül, interneten, családjuknak vagy társaiknak. Gesztusokkal, viselkedésükkel próbálták felhívni környezetük figyelmét, hogy bajban vannak, hogy az elviselhetetlenségig nőtt bennük a feszültség, a kétségbeesés.
Amíg valaki eljut a végső és végzetes tettig, hosszú út vezet, amin a végső állomás ritkán ennyire „látványos”. Sokkal több fiatal van komoly bajban, ám az ő történetük rejtve marad: legtöbbször csak a család, a szűk környezet megdöbbenését váltja ki egy-egy öngyilkossági kísérlet vagy haláleset. Az elmagányosodott, közösségeken kívül rekedt fiatalok kétségbeesett jelzéseit vagy nem veszi észre a környezet, vagy a kortársak reakciói még jobban fokozzák elkeseredettségüket.
Az iskolában, közösségekben mindig azok vonják magukra a figyelmet, akik harsányak, szóban vagy tettben agresszívek. A kialakult hierarchia csúcsán levők többnyire lefelé élik ki agresszivitásukat. Akik a csoport perifériáján helyezkednek el (befelé forduló természetük, zárkózottságuk miatt), gyakran válnak az erőszakosabb társak céltáblájává.
Az elszenvedett megaláztatások, a vélt vagy valódi sérelmek fokozzák beilleszkedési nehézségeiket, belső feszültségeiket. Mivel ők vannak a társas hierarchia alján, gyakran maguk ellen fordulnak (öngyilkosságba menekülnek) vagy megpróbálják a ki nem élt agresszív késztetéseiket más csatornákon elvezetni. A pécsi esetnél is azt láttuk (és ez nem ritka hasonló esetekben), hogy az elkövető jól bánt a pisztollyal, puskával. A pécsi gyógyszerészhallgató egy lőegylet tagja volt már másfél éve, és emellett számítógépes játékok veszélytelen, ártalmatlan használatával próbálta levezetni agresszív késztetéseit. Természetesen csak szélsőséges esetben végződik valódi lövöldözéssel, halállal a társas kudarcok, sikertelenségek következtében elszigetelődött emberek története, ám látni kell, hogy a hasonló problémával küszködők sokkal többen vannak.
Megelőzhető?
Az eseményekhez vélhetően hozzájárult az elkövetők betegsége is. Azonban a pécsi eset után megszólaltatott kriminálpszichológus által megállapított tudathasadásos állapot nem jelenti azt, hogy ez a fiú állandóan zavart állapotban lett volna. Ezt erősítette meg az Első Pécsi Polgári Lőegylet vezetője is, aki meglepődött a történeten, mert szerinte a fiú ebben a közegben „teljesen normálisan viselkedett."
A betegség hosszú időn keresztül lehet tünetmentes, és az utolsó cseppet gyakran a környezet reakciója jelentheti. Hiszen gyakran előfordul, hogy a furcsa, zavart viselkedést mutató kortársakkal szemben, ahelyett, hogy segítséget adnának nekik, éppen ellenkezőleg, kirekesztő hadjárat indul. Ez pedig, sajnos, szélsőséges esetben hasonló tragédiákhoz is vezethet. És az áldozatok gyakran teljesen vétlen, véletlenül rossz helyen tartózkodó emberek.
Nem szeretném a hasonló esetek felelősséget senkire ráterhelni. Nem a pedagógusok, és nem a fiatalok feladata a mentális problémák kezelése. De fel szeretném hívni a figyelmet a közösségekben nehezen észrevehető, háttérbe került emberekre. Gyakran a szülők és a pedagógusok is alábecsülik az elszigetelt, izolálódott fiatalok lelki sérüléseinek következményeit. Pedig néha nagyon kevés is elég lehet ahhoz, hogy visszafordíthassuk a negatív folyamatokat. Egy jó szemű pedagógus, egy érzékeny, odafigyelő kortárs őszinte, empatikus, együttérző szavai már oldhatják a feszültséget, csökkenthetik a kirekesztettség érzetét.
Én magam is mélyen együttérzek a pécsi tragédia áldozatának családjával, és megkönnyebbüléssel tölt el, hogy az újabb tragédiát sikerült megelőzni. És hogy a jövőben se következzenek be hasonló esetek, azt gondolom, fontos, hogy a pedagógusoknak és a különböző közösségek vezetői feltérképezzék a rájuk bízott gyerekek társas helyzetét, és támogassák az elszigetelődött fiatalokat. Léteznek programok, amelyek elősegítik a peremhelyzetben levők visszakerülését az őket körülvevő kortársközösségekbe.
