Elég!

A tanárnő elesett, a ruhájánál, a hajánál fogva földre rántott pedagógusnak esélye sem volt arra, hogy védekezzen. Magatehetetlenül élte meg az áldozatok magányosságát, rémült szempárok fordultak el, érezte, hogy nagyon magára maradt. Egyedül volt akkor is, amikor a kamera előtt nyilatkozott: hangját torzítottan, arcát kitakarva idézte fel a támadás pillanatait. Ott és akkor az áldozat szólt, az ember, aki nem kap sem együttérzést, sem támaszt, aki szégyelli a történteket.

A lány csak tűrt... Nem tudom, mi fájhatott jobban. A pofonok, a rúgások, vagy a rendszeres megaláztatás, az a lelki sokk, amit nap, mint nap kellett elszenvednie. Válogatott módszerekkel bántották, egyedül maradt, senki sem fogta meg gyötrői kezét, senki sem szólt a tanároknak, senki sem emelte fel a hangját, hogy elég! Szégyenében ő sem szólt, félt... A botrány kirobbanását követően pedig inkább kivették a suliból. Őt, az áldozatot. Arról nem szólnak a híradások, hogy mi lett a bántalmazókkal, mit szólnak a többiek: gyerekek, szülők, pedagógusok.

Az iskola, az egész oktatási rendszer, mindenki úgy viselkedik, mintha csak néma díszletei lennének ezeknek a hétköznapi tragédiáknak. A hús-vér áldozatok meg tűrnek, hallgatnak, és mélyen magukba zárják szégyenüket.

Pedig nem nekik kéne a szemüket lesütni, nem nekik kellene önbeteljesítő módon tűrni a gyalázatot. Ugyanis a szégyen a miénk, mindannyiunké! Az oktatási rendszert szétzüllesztő döntéshozóké, a sztorira éhes sajtómunkásoké, a valós gondokat szőnyeg alá söprő szakembereké, a szülői felelősséget cinikusan elhárító apáké és anyáké. Ilyen helyzetben vétkes, aki hallgat, vétkes, aki az általánosítások mögé bújva csak úgy tesz, mintha tenne valamit, és vétkes, aki a „nem az én gyerekem, nem a mi a tanárunk” önmegnyugtatás mögé rejtőzik.

Nem hallani a felháborodás hangját. A máskor oly hangos szakpolitikusok nem találják meg a mikrofonokat, hogy elítéljék az erőszakot. Nem hallani sem jobbról, sem balról, hogy ennyi és ne tovább! De hagyjuk is Őket, úgy tűnik, politikusaink nem érnek ránk, nincs idejük arra, hogy velünk foglalkozzanak.

De nem hallani a szakmát sem! Egy-két magányos próbálkozás elhalt a semmiben, olvashattunk szegregációról, leszakadó térségekről, gettósodásról, az elszegényedés össztársadalmi összefüggéseiről. Csak a bűvös mondatot nem mondta ki senki, hogy „Tanárt nem ütünk meg!”, vagy, hogy bűn, az is, ha gyerekek verik véresre tanulótársukat! Ne ölj! Ciki kimondani? Hát igen, az! De hát itt tartunk, idáig süllyedtünk.

Persze lehet mondani, hogy régen is így volt, hogy mindig is jelen volt az iskolákban az erőszak. Állítólag csak annyi változott, hogy ma a szinte mindenki kezében ott levő mobil telefonoknak köszönhetően felvételek készülhetnek. Lehet, hogy így van. Az emberben mégis ott motoszkál az a csillapíthatatlan érzés, hogy valami nincs rendben.

Iskoláskorú gyerekeink tökéletesen visszatükrözik mindazt, amit mai valóságunk rájuk terhel. A hagyományos értékek lenullázása, a hétköznapi agresszivitás, a mindent átszövő közöny nagyon magányossá tett mindenkit.

Gyermekeink úgy járják ki az általános iskola alsó tagozatát, hogy jobb esetben csak írni-olvasni nem tanulnak meg tisztességesen. Ezt később talán még bepótolhatják. Az már aggályosabb, hogy tanulni sem tanulnak meg. De ami a legveszélyesebb, hogy teljesen magányosan, minden kapaszkodó nélkül pörögnek végig a lelketlen tudásgyárak iskolaévein.

Az iskoláknak már nincs idejük közösségként létezni, a gyerekek jövőjét alapjaiban befolyásoló osztályközösségeket formálni. Az agyonrángatott pedagógusoknak nincs idejük a gyerekekre. Nekünk szülőknek sincs támaszunk, hajtjuk a lóvét, a melót, rohanunk előre és közben elmerülünk a ránk zúdított középszerűségben. Hogy vannak jó példák, követendő értékek? Biztosan, csakhogy nem látszanak a talkshow-k és celebvalóság mindent elborító szennyétől.

Az illetékesek finanszírozási gondokról beszélnek, a fegyvertartás szigorításáról, a büntethetőség korhatárát feszegetik, még a detektoros kapuk felállításáig is eljutunk. Jó üzlet lesz valakiknek! Bla-bla-bla.... A megszokott maszlag. Mindenről szó van, csak éppen a gyerekeinkről, a kicsikről, a középiskolásokról, a nagyokról nem esik szó. Az pedig végképp nem merül fel, hogy ideje lenne visszaadni a tanárok becsületét, a tudás tekintélyét, azokat az értékeket, amiket jó ideje elvettek tőlük-tőlünk.

Addig is, míg valakinek végre eszébe jut a lényegről szólni, legalább mi mondjuk azt: elég!

: