Mire tanít a humánetológia?
Az agresszió mint emberi sajátosság
A humánetológia az emberi viselkedés sajátosságait kutatja. Alapja, az evolúciós szemlélet a jellegzetes magatartások mögött a faj túlélését szolgáló genetikai képlet kialakulását tételezi fel. Mennyiben tekinthető az agresszió a túlélést szolgáló viselkedésnek?
Az etológia, Csányi Vilmos megfogalmazása szerint, akkor beszél agresszióról, „ha azonos fajú egyedek erőszakkal igyekeznek egymást valamilyen erőforrás közeléből eltávolítani, vagy ennek megszerzésében, illetve elfogyasztásában a másikat megakadályozni”.
A humán agresszió jellegzetes megnyilvánulása az – állatok körében is megfigyelhető – rangsorképző agresszió, a terület és a tulajdon védelmét célzó agresszió, vagy a szülő, illetve a nevelő (a fiatal egyed nevelését, vagy védelmét célzó) agressziója. Kifejezetten emberi sajátosság a csoport elvont értékeit védő normatív vagy morális agresszió.
Az emberi agresszió megnyilvánulásai között számos, az állatvilágból is ismert viselkedést figyelhetünk meg: ilyen a fenyegető testtartás, de ilyenek az agresszió ritualizált formái is (az emberre jellemző agressziós jelzésekkel, mint például a köpés, a nyelvkiöltés). Kifejezetten emberi agressziós forma a verbális agresszió (erőszakra utaló igék, szexuális töltetű szavak, becsmérlő kifejezések).
Ahogy az agresszió, úgy a behódolás ritualizált formulái is megtalálhatók az emberi viselkedésben: ilyen a mosolygás, a sírás, a fej lehajtása. Emberi sajátosságnak tűnik, hogy a pozíció utáni vágyat és az ebből fakadó agressziót ellensúlyozza az engedelmességre, alávetésre vonatkozó késztetés. „...ezt több érdekes kísérletben is vizsgálták. Ezek a kísérletek azt mutatták, hogy az ember szubmisszív készsége rendkívül magas, s hogy nemigen bízhatunk meg a saját belső erkölcsi normáinkban, ha domináns vezetők, hatóságok undok dolgokra utasítanak. (...) Humánetológusok szerint az engedelmesség evolúciós eredete az anya-gyermek viszonyra vezethető vissza és ennek bizonyos jegyei megmaradnak a felnőtt korban is.” – írja Csányi Vilmos.
:
Az ember szubmisszióra való készségének erejét megrázóan támasztja alá Zimbardo híres börtön-kísérlete. Philip Zimbardo szociálpszichológiai kísérletében érett személyiségű egyetemistákat „zárt be” egy alagsori helyiségbe. A résztvevőket sorsolással „börtönőrök” és „rabok” csoportjára osztotta; értelemszerűen a börtönőrök dolga volt a rabok felügyelete. A kéthetesre tervezett kísérletet hat nap után fel kellett függeszteni, mert a börtönőrök kontrollálatlanul agresszíven viselkedtek, a rabok pedig személyiségük teljes feladásával vetették alá magukat az őrök uralmának.
Mindennek tükrében felvetődik az az értelmezés, hogy a társas zaklatás (bullying) áldozatai részben saját, eredendő engedelmességük áldozatai is. Íme még egy adalék ahhoz, hogy jobban értsük: hogyan tud a zaklatás egy csoporton belül hosszan, érdemi ellenállás nélkül fennmaradni.
Az agresszióval kapcsolatos humánetológiai értelmezés segít megtalálni a helyes nevelői magatartást. A rangsorképző viaskodásokat nyilván nem tiltani, hanem mederbe terelni kell, és az agresszív jelzések használatát sem lehet megtiltani vagy megakadályozni; viszont fontos, hogy szalonképes jelzések használatára tanítsuk a fiatalokat.
A zaklatás esetében a humánetológia segít megérteni, hogy a zaklató és az áldozat egymást kiegészítő szerepbe kerül, és együtt tartják fenn a helyzetet. Vagyis a folyamat megszakításhoz nemcsak az agresszor akadályozására, de az áldozat megerősítésére is szükség van.
A feldolgozáshoz felhasználtuk Csányi Vilmos: Az agresszió biológiai háttere című cikkét, ami az Etológia és társadalom című esszékötetben jelent meg az Ulpius-ház Könyvkiadó gondozásában.
Fotó: Gettyimages
