A gyerek verve jó?

Elhatároztam, megkérdezem az általam tanított többi felső tagozatost, mintegy 140 diákot, mi a véleményük erről a kérdésről. Néhány rövid mondatban fogalmazták meg gondolataikat, és név nélkül adhatták be, a válaszadás önkéntes, majd következett a beszélgetés.

Azért szeretem a cédulás módszert, mert így nem befolyásolják egymást, de a későbbiekben verbálisan is kifejezhetik gondolataikat, és érvelniük is kell az esetleges vitában. Mivel tudják már, hogy én sosem foglalok állást, csak segítem a nézeteik kifejtését, őszinték voltak, nem „nekem” akarnak megfelelni.

Akik igennel válaszoltak…

A gyerekek hetven százaléka szerint: Igen, a szülőnek joga van megverni a gyerekét „bizonyos esetekben”, és most idézném a leggyakoribb válaszokat:

• Nevelési célzattal; tanító célzattal; figyelmeztetésnek; amíg kicsi, mert még buta; másképp nem érti, hogy rosszat tett, ha nagyon rosszat tesz, pl.: hazudik, drogozik, lop, csal; nagy bűnt követ el; nagyon súlyos dolgot csinált (pl.: átjavított egy jegyet az ellenőrzőjében); ha elviselhetetlenül rossz; ha agresszív a gyerek; ha kisebbet bántott.
• A szülő félti a gyerekét;  csak így tudja észre téríteni; ha rossz társaságba keveredik a gyerek; ha a szóbeli figyelmeztetésnek nincs hatása; nem ért a szép szóból; nem hajlandó megérteni, nem akarja felfogni; ha olyan hülye, hogy nem érti meg a szabályokat; ha nem tiszteli a szüleit, visszafelesel, szemtelen, pimaszkodik.
• És egyébként is a szülőnek joga van megverni a gyerekét, mert ő szülte; a gyermek a szüleinek köszönheti az életét;csak vigyázni akarnak rá; mert a szülő a gyerek életét formázza meg, és ezért kell a szigor; a verés a gyerekneveléshez tartozik; a szülő dönti el, hogyan akarja nevelni a gyerekét; a fizikai fegyelmezésre szükség van a gyereknevelésben, különben a gyerek nem fogja tisztelni a szüleit.
•  „Csak normális mértékben”, de. egy-két atyai pofon; fenékre ütés, de csak kisebb korban; nem nagyon; úgy, hogy ne látszódjon; egy jól időzített pofon jobb, mint a veszekedés; nem szabad agyonverni.

Nem tudom, hogy a szülők mit válaszolnának az eredeti kérdésre, de minden bizonnyal lényegesen kisebb hányaduk vallaná be, hogy a fentiekkel egyetért. Szülőként biztosan sokan átéltük már az állapotot, mikor a kisded olyan vad és féktelen, hogy saját testi épségét is veszélyezteti, vagy a nagyobb valami elképesztően pimasz stílusban szól vissza, és ilyenkor a legtürelmesebb és legszeretőbb szülőnek is viszketni kezd a tenyere, esetleg olthatatlan vágyat érez a gyermekét jól kirázni a gatyájából.

A gyermeklélektan a tehetetlenséggel magyarázza ezt a jelenséget. Azaz: ha a felnőtt sem szép, sem csúnya szóval nem éri el akaratának érvényesítését, mérhetetlen frusztrálódást érez, amelyet – akár nevelési elveinek feladásával – egy végső, fizikai csattanóval old meg. Felindulásból és nem hideg fejjel dönt a „végső” megoldás mellett.

A diákok válaszai is ezt tükrözik, mégis mindenki úgy tesz, mintha nem létezne a „fizikai nevelés”, vagy legalábbis a mi családunkban nem. Van olyan szülő a praxisomban, aki nyíltan bevallja, hogy fiúgyermekét néha ellazsnakolta, ha nagy disznóságot csinált. De sajnos olyan kislányról is tudok, aki egy pofon után világgá ment, mert sokkal nagyobb sérelemnek élte meg, mint azt az édesanyja elképzelte volna.

A vita során meg kellett határoznunk, hogy mit tartunk fizikai bántalmazásnak, és néhányan csodálkozva hallgatták, hogy milyen kifinomult módszerek léteznek: összetekert újsággal, mint a kiskutyákat; hajhúzás; kartekerés; rángatás; apró, de fájdalmas barackok a fejtetőn; hátba verés; fülhúzás; fakanalas módszer, de ez állítólag nagyon múlt századi; konyharuhával történő ütés – ezt nyilvánvalóan az anyuka abszolválja, de ezen csak nevetni lehet, annyira nem fáj; végül a legrosszabbnak tartott pofon(ok), különböző nadrágszíjas eseteket szerencsére csak hallomásból ismerik.

…és akik nemmel

A kérdésre a gyerekek közel harminc százaléka nemmel válaszolt. Indokaik a következők voltak:

Finomabb módszereket kell alkalmazni; a verés semmiben nem segít; a gyerek nem lesz jobb; ebből nem fog tanulni, sőt ő is veri majd a gyerekét; nem fogja szeretni az otthonát; megutálja a szüleit; kamaszkorban fölösleges, hiszen  már nem hat a verés; a törvény is tiltja; a szülő tehet arról, ha a gyerek rosszat csinált, ő nevelte ilyennek; csak tovább nő a feszültség közöttük; ha a szülő ideges, azt ne a gyerekén verje le; nincs olyan dolog, ami ezt megengedhetné egy szülőnek, aki a gyermekét azért szülte, hogy szeresse, és nem azért, hogy bántsa.

Külön kiemelték, hogy azokat a szülőket, akik ittas állapotban erőszakoskodnak és agresszívak, vagy rendszeresen verik, hidegvérrel pofozzák a gyerekeiket, esetleg azért ütik őket, hogy fájjon neki, börtönnel kellene büntetni. Az írta egy hetedikes fiú: „a gyerek lelkét roncsolja a folyamatos verés, és már nem lesz belőle egész ember”.

Nem a verés a legrosszabb

A beszélgetések során kiderült, hogy erről a témáról a családon kívül nem szokás beszélni. Hallgatólagos egyetértés van a szülők és a gyerekek között arról, hogy ez belső ügy, nem illik kiteregetni mások előtt. A szülő és a gyerek egyaránt szégyelli, ha az a bizonyos pofon elcsattan.

Az egyik nyolcadikos fiú elmesélte, hogy amikor kicsi volt, és hisztizett, akkor a fenekére kapott, de ez már régen történt, nem is emlékszik már rá. Kérdésemre, hogy ha most kapna egy pofont az apukájától, mit érezne, azt válaszolta, hogy sosem bocsátaná meg. Mert ő már nem gyerek, hanem érzékeny kamasz, aki az ütést nem figyelmeztetésnek vagy a fegyelmezés egyik hatásos módjának, hanem megaláztatásnak éli meg.

A legtöbb gyerek szerint mégsem a verés a legrosszabb, hanem a szeretetmegvonás, vagyis ha a szülő nem szereti a gyerekét, ha nem beszél vele, vagy nagyon csúnyákat mond neki, ha mindig szidja, és nem örül a gyerekének, ha látja, hogy „csak szomorúságot” okoz neki. A veréstől lassan eljutottunk a fent is említett „finomabb”, ám szerintük sokkal kegyetlenebb módszerekig. El kellett mondanom nekik, hogy ez is agressziónak minősül, csak verbálisan húznak be egyet, ami talán még tovább fáj, mint egy ütés.

Amikor a lehetséges megoldásokra került a szó, az egyik nagyfiú fogalmazta meg bölcsen: a szülő az egész életével mutasson példát, és akkor a gyereke se lesz rossz. Eötvös József is így ír: „Magad válj olyanná, amilyennek fiadat látni szeretnéd!”