A titkos napló

A gyerekeknek vannak titkaik, szabályaik, akár törvényeik is, amiket egymás között elfogadottnak tartanak. Ugyanígy voltam én is barátaimmal, egy különbséggel: mi ezeket a szabályokat papírra is vetettük, és az eredményt naplónak neveztük. Ehhez a naplóhoz csak nekünk volt hozzáférésünk, mivel a szekrényünkben tartottuk egy táska mélyén. Ez nem azt jelentette, hogy mások nem tudtak róla, de bíztunk abban: társainkban van annyi tisztesség, hogy nem olvasnak bele valamibe, amire jól láthatóan felírtuk, hogy „Titkos napló”. És valóban volt annyi kölcsönös tisztelet az osztály tagjai között, hogy ezt a szabályt komolyan vették, és hosszú ideig eszükbe sem jutott hozzányúlni féltve őrzött könyvecskénkhez.

Hónapokon át tartott ez a napló-mánia, egyre több oldalt írtunk tele a történeteinkkel, „hőstetteinkkel”.

Egy nem túl dicsőséges hőstett

Egyszer kicsit eldurvultak a dolgok az osztályban, ennek főleg heves vérmérsékletem volt az oka. Az egyik gyerek szidalmazta édesanyámat, és akkoriban elég érzékeny voltam az ilyesfajta beszólásokra. Adtam neki egy pofont, úgy gondoltam, hogy ennyi elég is lesz. Mikor hátat fordítottam, ő hátulról megütött, és ekkor ment fel bennem végleg a pumpa. Elborult az agyam, gondolkodás nélkül elkaptam a nyakát, és neki szorítottam a falnak. Abban a pillanatban sírva fakadt, akkor döbbentem rá: mit tettem. De már késő volt.

Nem sokkal később egy fegyelmi tárgyalással voltam kénytelen szembenézni, szerencsére megúsztam, nem rúgtak ki. Az érintett fiúval ezek után kibékültem. A naplónkba a barátaim ezután engem mint hőst jegyeztek be, amiért így kiálltam méltóságom védelmében. A társaságban én lettem a „rettenthetetlen” jelzővel ellátott fiú.

Féltékenység és bosszú

Bevallom, élveztem is a dolgot egészen addig, amíg fel nem ütötte fejét a féltékenység. Volt egy osztálytársunk, akit nem igazán szívleltek a többiek - a mi baráti körünk sem. Népszerűtlensége legfőbb oka nagyképűsége és arroganciája volt, ráadásul túl sokat dicsekedett szülei oktatásban elért sikereivel. Egyik nap nagyon összekaptam ezzel az osztálytársammal, kis híján verekedésbe torkollott az ügy. Szerencsére lehiggadtunk, és nem történt semmi látványos dolog.

Ebben a tudatban mentem haza aznap nem is sejtve, hogy mi vár rám a következő osztályfőnöki órán. Az igazgatónő jött be, kezében az ismerős fekete könyvecske. Amikor megfordította, láthatóvá is vált rajta az általam felírt két szó: Titkos napló.

Lelepleződés és megszégyenülés

Mint kiderült, az előző napon csak én éreztem úgy, hogy minden rendben van. Említett társunk egészen másképp látta a dolgot. Közvetlenül az incidens után felment a szekrényünkhöz, és kilopta belőle a naplót. Otthon megmutatta szüleinek, hogy milyen hangnemben írtunk róla. A szülők - nagyon befolyásos emberek - bementek az iskolába, és egyenesen az igazgatónőnek továbbították a „bűnjelet”.

Az igazgatónő pedig úgy látta: azonnal cselekednie kell. Engem, mint „bandavezért” előállított, és számon kért rajtam minden egyes szót, amit a naplónkban talált. Megkérdezte, hogy miért kezeltük ellenségként a másik fiút. Erre én azt válaszoltam, hogy nem vagyok köteles mindenkivel jóban lenni.

Erre az igazgatónő még jobban megharagudott, előhozakodott a korábbi fegyelmi ügyemmel, és közölte: nem sok híja van annak, hogy eltávolítsanak az iskolából. Reménykedtem abban, hogy legalább az osztályfőnököm mellém áll, de hiába, ő is olyan megvető arccal nézett rám, mintha legszívesebben azonnal kirúgatna. Ott álltam 11 évesen, a tanáraim által megalázva.

Utólag

Sok ideje már ennek, azóta próbáltam a tanárok, a szülők, vagy a féltékeny fiú fejével is átgondolni a történteket, de sajnos még mindig nem értem, hogy lehet egy ötödikes gyerekkel ilyesfajta dolgot megtenni: megkeseríteni fejlődésem egyik legfontosabb szakaszát, a lázadó korszakomat. Ezek után persze meghúztam magamat, „jófiú” lettem, de megmaradt bennem a csalódás és a keserűség.

Azóta is nagyon haragszom mindazokra, akik részesei voltak ennek az ügynek, és úgy érzem, nem is fogok tudni teljes mértékben megbocsátani nekik. Lehet, hogy nincs igazam, de kérdem én: ki mit érzett volna, illetve mit érezne az én helyemben?