Nyomoztasson a gyereke után!

Persze, költségkímélő megoldás lenne, ha az ember egyszerűen megkérdezné a gyerekét, hogy hova megy, ott kikkel találkozik és egyébként is: miket csinálnak ilyenkor, de ez a dolog sokszor akadályokba ütközik, és az egyik akadályt úgy hívják, hogy bizalomvesztés, s abban ölt testet, hogy a gyerek nem válaszol, vagy ha igen, akkor nem az igazat mondja.

A bizalomvesztés a kamaszkor egyik velejárója. Még az agyuk is másképpen működik ilyenkor, s a dackorszakból már ismerős eszköztárat elővéve a tinédzserek olykor minden türelmünket próbára teszik. Ahogy annak idején kitört a hiszti, amikor meg akartuk fogni a kezüket, mert szerintünk még nem állnak biztos lábakon, szerintük meg de, úgy játszódik le újra és újra a jelenet: szerintünk nincsenek tisztában a világgal, az őket fenyegető veszélyekkel és kihívásokkal, és nem lankadó kitartással akarjuk ismét megmondani nekik a tutit. Valójában – s jobb esetben – kamaszkorra nem a belénk vetett hitét veszti el a gyerekünk, hanem magában szeretne jobban bízni. Ettől azért még ferdén néz ránk.

Ellentétben a járás megtanulásával, ami nem kifejezetten sokrétű dolog: egyik lábunkat rakjuk a másik után, mindeközben próbáljuk az esetleges akadályokat észlelni és kikerülni, az önálló gondolkodás, az akarat már nem modellezhető ilyen általánosan: mindenki másképpen csinálja. S ez a mindenki nem csak arra vonatkozik, hogy a családok egymástól eltérő módon élik meg a világot: családon belül is lehetnek markáns különbségek. Amikor ezek a különbségek kibuknak, na, akkor jött el a kamaszkor, és a rossz hír az, hogy ha nem készültünk fel erre a dologra alaposan, akkor minden hadakozásunk egy mozdulattal toldja meg a fa magunk alatt történő fűrészelését…

A bizalom hosszasan érő gyümölcs, amelyet csak akkor tudunk teljes érettségében elfogyasztani, ha éveken keresztül gondoztuk, tápláltuk, érleltük. Nem akkor kell magot vetni, amikor először elkéredzkedik buliba vagy egyszerűen csak „bandázik” valahol, abból a történetből már semmi sem lesz, csak véget nem érő, ki nem mondott gyanúkkal és nagyon is kifejezett gyanúsítgatásokkal tarkított csatározás, amelyeknek tiltás vagy teljes beletörődés lehet a vége.

Sokan feladják, belefáradnak az állandó – hol gerilla-, hol nagyon is nyíltszíni – harcba, amit a saját maga igazáért és életéért küzdő kamasszal folytatnak. Na, ekkor jön a képbe a fizetett kém, és oldja meg látszólagosan a szülő problémáját. Azt azonban érdemes szem előtt tartani, hogy a probléma valójában egyáltalán nincs megoldva, mert nem abban rejlik, hol van a gyerek helyrajzilag. Az extrém pocsék helyzetektől eltekintve, pusztán gazdagabbak leszünk egy információval, amelytől aztán vagy nyugodtabban, vagy onnantól fogva sehogy sem alszunk, de valójában az ügyért magáért nem sokat tettünk.

Mindezzel azt szeretném mondani, hogy késő. Amikor még csak elgondolkodunk a spamelő vállalkozó ajánlatán, már vesztettünk: ha nem is háborút, de csatát mindenképpen, azonban mérsékelhetjük a veszteségeinket, ha képesek vagyunk szembenézni önmagunkkal, és beismerni, hogy ez nem a gyerek hibája. A mi hibánk. S mivel a szülő is ember, naná, hogy hibázhatunk, csak az nem mindegy, kivel vitetjük el a balhét. Amíg a járni tanuló apróság figyelmét a nagy dolgok elkerülték, hiszen arra koncentrált, hogy a „kicsik” ura legyen, addig a tizenéves már úgy lát minket, amilyenek vagyunk: ha hazudtunk neki eddig magunkról, akkor lebukunk. Ha mismásolunk, akkor is. Ha gyávák vagyunk, akkor is. A jó hír viszont az, hogy ha érzi a szeretetet és a belé vetett bizalmat, ha látja, hogy önazonosak vagyunk (vagyis nem prédikálunk vízről, miközben bort vedelünk), akkor meghálálja, és ha nem is feltétlenül kisangyal-üzemmódban éli az életét, de viszonylag sok mindent meg lehet kérdezni tőle, s mivel válaszolni fog, a nyomozásra elkülönített pénzt akár valami hasznos dologra is költhetjük.