Nagyszülők: Miért szeretik az egyik unokát jobban?
Sajnos sok szülőnek szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy a nagyszülők az egyik unokájukat jobban szeretik, mint a másikat, ami alapjában véve talán nem is lenne akkora tragédia, de ezt elég erőteljesen ki is mutatják.
Először is engedjétek meg, hogy megosszam veletek gyerekkori tapasztalataimat. Második kisgyerekként születtem meg (még az előző évezredben, de hát vagyunk így egy páran :), így kishúga lettem a nálam 4 és fél évvel idősebb nővéremnek. Apai nagypapáméknál elég sok időt töltöttünk el a testvéremmel, amíg szüleink dolgoztak. Szinte egész nyáron velük voltunk. Annyit tudni kell nagyszüleimről, hogy mindig is kislányt szerettek volna, ehelyett két fiuk született. Így amikor a nővérem világra jött, hatalmas volt az öröm. A tenyerükön hordozták, mindenhova elvitték, szerették, védték, sokszor még a saját szüleinkkel szemben is.
Aztán pár évre rá megszülettem én. Mint egy kis ráadás, akinek persze örülünk ugye, de ennek már nem igazán volt jelentősége. Éveken át láttam, hogyan kényeztetik a nővéremet, és hogyan hanyagolnak el engem. Minden erőfeszítésemmel azon voltam, hogy kivívjam a szeretetüket, de teljesen hiábavaló volt minden, én sosem lehettem elég jó... Amikor vita volt kettőnk között, mindig én voltam a hibás, engem büntettek meg, miközben nővérem fölényes mosolyával az arcán sugalmazta felém: „Ne próbálkozz, úgyis én nyerek!”
Nagyszüleim már jó pár éve meghaltak. Nem szeretném, hogy bárki azt higgye, haragszom rájuk, mert ez nem igaz. De a mai napig zokogásban török ki a sírjuk előtt állva, és csak azt kérdezem: MIÉRT?
Erre a kérdésre azonban sosem kapok már választ. Azzal kell megelégednem, hogy nem jókor születtem. Na de miféle magyarázat ez? Kisgyerekként éveken át magamban kerestem a hibát, és komolyan elhittem, hogy rosszabb vagyok a nővéremnél. Ma már tudom, hogy ez nem igaz, viszont soha nem fogom elfelejteni, amit tettek. Csak abban reménykedek, hogy föntről néznek engem, és őszintén sajnálják, hogy olyanért büntettek, amiről nem tehettem.
Bár életem ezen korszaka lezárult, még akkor is, ha nem nyomtalanul, de vége van. Sosem gondoltam, hogy mindezt újra át kell élnem. Tévedtem! Az élet úgy hozta, hogy egy időre párom szüleihez kellett költöznünk. Általában könnyen kijövök az emberekkel, mert általában előbbre való számomra más dolga, mint a sajátomé. Mérleg vagyok, így fontos nekem az egyensúly – a harmóniában és szeretetben egyaránt.
Apósomék azonban nem kedveltek.
A dolgoknak ez a része még annyira nem is zavart volna, de nemcsak engem nem bírtak, hanem a fiainkat sem. Amikor odaköltöztünk, kisebbik fiam fél éves volt, nagyobbik pedig kettő. Nekik egy kétszintes családi házuk volt, mi laktunk az alsó szinten párom szüleivel, az emeleten pedig a sógornőm a férjével és két gyermekével. Valójában sosem voltak igazán komoly viták, mert igyekeztünk elkerülni a konfliktusokat. Azt hittem, így békességben élhetünk ezalatt a rövid idő alatt, amit kénytelenek vagyunk együtt eltölteni.
A csapás egy délelőtt ért, pár hétre az odaköltözésünk után. Megláttam kétéves kisfiamat, amint a konyhaablakban áll, sóvárogva néz kifelé. Hirtelen nem tudtam elképzelni, mi lehet ott, ami ennyire felzaklatja. Amint odamentem, kinéztem az ablakon, és látom, hogy apósom a "fenti" unokák egyikével vígan játszik kint. Rám nézett a kisfiam könnyes szemekkel, és azt kérdezte: „Velem miért nem játszik a papa?”Képzelhetitek, mit éreztem!
Azt hittem, azonnal megszakad a szívem. Tudtam a választ, de mégsem tudtam megmagyarázni neki. Hogyan mondjam meg egy 2 éves apróságnak, hogy nem azért nem szeretnek, mert rossz vagy, hanem mert az én gyerekem vagy?! Hiába próbált odamenni hozzájuk a kisfiú, azonnal abbahagyták a játékot, vagy egyszerűen elzavarták őt. Minden hiába volt, nem lehetett a nagyszülőkkel megértetni, milyen nagy bajt is csinálnak. Ők engem büntettek, megjegyzem nagyon is sikeresen. Ugyanis én tudtam, hogy a fiam mit érez. Mikor a másik gyerekem is elég nagy lett, ő is szembesült mindezzel. És én csak álltam, és néztem. Végignéztem anyaként mindazt, amit gyerekként át kellett élnem.
Nem is olyan régen olvastam egy cikket, ahol egy édesanya pszichológus segítségét kérte, mert ugyanabban a helyzetben volt, mint én a férjem szüleinél, azzal a különbséggel, hogy ott az érdeklődő édesanya egyik gyerekét jobban szerették, a másikkal meg nem foglalkoztak. A pszichológus hölgy azt válaszolta, nem kell ezt olyan komolyan venni, mert ezt csak mi, szülők éljük meg ilyen tragikusan, a gyerek ezt nem érzi így át.
Azt hittem, nem látok jól. Micsoda??? Hogyan írhat valaki ilyen egetverő ostobaságot? Az a gyerek igenis érzi, és a legszörnyűbb az, hogy valószínűleg saját magát hibáztatja a történtekért.
Egyetlen dolgot tehettünk: elköltöztünk onnan. Bár kicsit kényelmetlenebbül kellett élnünk, de megnyugodott a lelkem, és a mai napig azt mondom, nagyon jó döntést hoztunk. Minden szülőnek azt javaslom, hogy őszintén beszélgessenek el a nagyszülőkkel, ha ilyet tapasztalnak, mert nagyon komoly érzelmi problémákat eredményezhet ez a fajta viselkedés a gyerekben. Ha nem sikerül megértetni a nagyszülőkkel, akkor sajnos el kell költözni mihamarabb.
Higgyétek el, tudom, hogy ez nem könnyű.
Mi sem vagyunk vagyonosak, férjemmel együtt keményen dolgozunk azért, hogy kisfiaink a fontos dolgokban ne szenvedjenek hiányt. Mindemellett megtanultam, hogy a lelki béke és az őszinte szeretet még ennél is fontosabb.
Ne hagyjátok, hogy bárki is ezen a világon azt éreztesse a gyermeketekkel, hogy nem ér annyit, mint a másik.
S ha van valaki, aki tudja a válaszokat a cikkemben elhangzott „miért”-ekre, akkor ne fojtsa magába... Hátha feloldódik a régi görcs, és egyszer én is képes leszek mosolyogva, nyugodt szívvel és szeretettel nézni a nagyszüleim sírjára.
Fotók: Getty Images
