Mi lesz veled gyermekem? Gondolatok egy pedagógus apa tollából
Ma délután beszéltem a lányommal. Általában ez egy hétköznapi dolog mindenki számára abban az esetben is, ha az a bizonyos gyerek (?) 20 éves. Csakhogy esetünkben ez számítógép és internet segítségével történt. Úgy alakult, hogy ma épp nem egy gyors chatcsevegés volt a közösségi oldalon, hanem félórás igazi beszélgetés a Skype-on. Öröm volt látni az ismerős vonásokat, hallani vidám hangját, miközben mesélte legfrissebb élményeit. Hiányzik...
Legutóbb az elmúlt év novemberének első napjaiban öleltem át, amikor a repülőtéren búcsúzkodtunk. 19 órával később és 8200 kilométerrel távolabbról jelentkezett újra, amikor röviden, izgalomtól remegő hangon nyugtatott meg: Megérkeztünk, minden rendben! Azóta nem telt el nap, hogy ne jusson eszembe honnan indultunk, ő hol és hogyan lehet, és ugyan merre tart.
Furcsának tűnhet, de mire elérkezett az indulás napja, teljesen megnyugodtam. Nem féltettem, mi lesz vele az idegen országban, a miénktől nagyon eltérő kultúrában. Nem aggódtam hogyan boldogul majd a mindennapokban. Az sem ijesztett meg, hogyan tudok majd a távolból segíteni, ha úgy hozza a szükség. Talán azért történt így, mert az elválás pillanata egy több éves folyamat vége volt. Szó sincs arról, hogy ezek mindig vidám, kellemes percek, órák, napok voltak. Nekem egyáltalán nem tetszett sem a cél, sem a mód, ahogyan egyetlen utódom elképzelte a jövőjét. De eközben éreztem, hogy bár kisebb-nagyobb kerülőkkel, de újra és újra abba az irányba fordul. Tesz érte, és csak megy tovább.
Pedagógusszülők gyermekeként sosem volt könnyű helyzetben. Szófogadó, okos, érdeklődő, már-már eminens kisdiák volt. Öröm volt látni, ahogy halad előre, és lelki szemeink előtt már az lebegett, hogy ugyan milyen irányba indul tovább, hiszen könnyedén vette az akadályokat. Apaként és tanítóként egyaránt büszke voltam rá. A munka és tudás értékéről, a továbbtanulásról ma is hasonlóképpen vélekedem, mint korábban.
Ennek ellenére teljes mértékben elfogadható volt számomra, hogy a lányom, aki olyan könnyen és eredményesen vette az első iskolai akadályokat, egy nem kiemelkedően jó érettségi vizsgát tett. Az sem taszított a kétségbeesésbe, hogy ezután fél évvel több ezer kilométer távolságra utazott az addigi otthonától. Mindezt úgy, hogy az utóbbi néhány évben már biztosra vehettem, hogy nem is szándékozik továbbtanulni. Megjegyzem, ő még mindig az az értelmes, érdeklődő lány, aki volt. Ő sem szent, de – ha extrém módon Korea-centrikus gondolkodását nem számítom – nincsenek szélsőséges dolgai. Apaként és pedagógusként egyaránt úgy érzem, hogy elfogadható keretek között szórakozik.
Akkor mégis, hogyan jutottunk ide? Ez már egy másik történet… de a jövő héten elmesélem. Utólag már tudom, hogy kicsit késve, a középiskola évei alatt indult nála a tini lázadás időszaka, amely aztán felgyorsult, és mire észbe kaptunk már túl is volt rajta. Tanulta a világot. Felnőtt, önálló, céltudatos egyéniség lett. Eközben én is sokat tanultam. Tőle, és a kapcsolatunk által. Talán minden szülővel megtörténik, de nekem nehéz volt lemondani arról, ahogyan én csupa szeretetből, elképzeltem az ő életét. Nehéz volt eljutni addig, hogy elfogadjam és támogassam az útkeresését.
Azt hiszem, ehhez nélkülözhetetlen volt a bizalom.
Amint tudatosan visszafogtam a tapasztalatból táplálkozó szülőt magamban és hagytam őt kibontakozni, minden könnyebbé vált. Voltak még nehéz pillanatok, feszültség és sok-sok egyéb, de újra megtaláltam a lányom, akire büszke vagyok, és szeretem olyannak, amilyen.
