Lányország, avagy ahol a khászi kislányok uralkodnak
Innen nézve szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy a család feletti irányítás és a vagyon egy nyolcéves kislány kezébe kerüljön. Azonban létezik a világon egy olyan hely, ahol ez természetes.
Az északkelet-indiai Meghalaya államban élő khászi törzs életében jelentős szerepet töltenek be a nők, különösképpen a leánygyermekek. Az európai társadalmakban az apaági, míg a khásziknál a matrilineáris, azaz anyaági leszármazás a jellemző. Ennek következtében a családnév, a rang és a vagyon is női ágon, az anya után öröklődik. Tehát a patriarchátusra jellemző "férfihatalmat” és előjogokat a khásziknál a nők gyakorolják.
Ugyanakkor a khászi közösséget gyakran tévesen matriarchátusként emlegetik, miközben esetükben nem anyai uralomról, csupán a család összetartójáról, vezetőjéről van szó. A férfiak egyenrangú felekként vesznek részt a társadalomban, annyi különbséggel, hogy nincs saját tulajdonuk, mert azt a nők birtokolják. Mindemellett mindig a legkisebb leánygyermek kapja meg a családi vagyont és rá szállnak az anya teendői is – viszont az anyai nagybácsi engedélye is szükséges ahhoz, hogy a lány rendelkezhessen az örökségével.
A khászi közösségben a házasság is másként alakul a magyarországi, illetve más tradíciókhoz képest. A lányok akár már 13 évesen is férjhez mehetnek – szabad választásuk szerint. Tehát nem a szülők jelölik ki gyermekük számára a megfelelő társat, mert ennek semmilyen pénzügyi vonzata nincs. Mivel csak a nőknek lehet vagyonuk, így a házasságot követően a férfi költözik be a lány otthonába.
A khásziknál a válás teljes mértékben elfogadott döntés. A frigy felbontásával járó vagyonelosztás, valamint a nálunk már csaknem mindennapos jogi procedúrával járó gyermekelhelyezés kérdése is teljesen más képet fest a khászi kultúrában. A khásziknál a férfi vagyon híján visszaköltözik szülei házába, míg gyermeke a szokásoknak megfelelően az anyával marad. A khászi törzseknél az újraházasodásra is van lehetőség, mind a férfiak, mind a nők esetében.
Európai szemmel nézve nem csak a khászi közösségben, hanem a minangoknál és a mosuoknál is magasabbra értékelik a nők helyzetét a férfiakéhoz képest. A Szumátra szigetén élő minangkabau törzs hagyományai nagyon hasonlóak a khászikéihoz. A nők feladata a családról való gondoskodás, míg a párválasztás szabad, és ugyanúgy a férfiak költöznek a feleségük otthonába.
A kínai Jünnan tartományban élő mosuoknál viszont a házasság ismeretlen fogalom. A férfiak közül a lányok szabadon választhatnak, illetve sem a nőket, sem pedig a férfiakat nem kötelezik az együttélésre, így életük során több partnerre is szert tehetnek. A mosuo férfiak nem költöznek a lányhoz, gyermekeiket csak látogathatják. Annak ellenére, hogy úgy tűnik, a férfiak mindhárom kultúrában másodrendű szerepet töltenek be, mégis megbecsült tagjai a közösségüknek. A khásziknál például jelentős szerepet töltenek be a törvényhozásban.
Mädchenland
Karolin Klüppel német fotográfus 2014-ben napvilágot látott képei khászi kislányokat ábrázolnak. A Mädchenland (azaz Lányország) címet viselő fotósorozatának szinte mindegyik darabjára jellemző, hogy a gyermekek komoly arccal tekintenek a lencsébe. Ilyen például az a kép, melyen a haját fésülő kislány az előtte álló tükrön keresztül néz vissza, vagy az, amelyiken a hátán faágakkal teli kosárral falnak támaszkodó gyermek látható. A khászi kislányok azonban nem szenvednek a a terhektől és a fizikai munkától sem, hiszen születésüktől fogva olyan nevelésben részesültek, amely felkészítette őket feladataikra. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy valóban nem hiányzik-e ezeknek a lányoknak a gondtalan gyermekkor? Csakugyan állíthatjuk azt, hogy a családi élet és gazdaság irányításában való részvétel nem nehezedik súlyként rájuk?
Ha visszaemlékszem saját gyermekkoromra, akkor eszembe jut, hogy milyen magabiztos és eltökélt voltam. A ‘90-es évek elején virágzott a lakkcipő korszak. Nekem nem számított, hogy a mackónadrághoz igazán csak a sportcipő passzol, én édesanyám határozott szándéka ellenére sem voltam hajlandó a masnis, rózsaszín topánkámon kívül mást felvenni. Önállóságom első lépései voltak az ilyen típúsú divatbalesetek, melyben nem engedtem a szülői nyomásnak.
A házimunkában is szívesen részt vettem. Rendszeresen főztem valami finomat, amit természetesen meg is kóstoltattam családtagjaimmal. Szegény édesanyám gyakran kapott gyomorrontást az általam készített fogások elfogyasztásától, de a sértődés elkerülése végett kénytelen volt belenyalni a mustáros kakaóba.
Mindemellett “gazdasági” feladatokat is elláttam. A virágoskertben gyakran segítettem a kapálásban és gyomlálásban még akkor is, ha néha összekevertem a tyúkhúrt a muskátlival. Emellett apám autószerelő műhelyében is sok időt töltöttem a műanyag gépjárművem bütykölésével. Percek alatt tetőtől talpig koszos lettem, és gátoltam mindenkit a munkában azzal, hogy elvittem az épp használatban lévő szerszámokat. Nagyon szerettem, ha segíthettem és jólesett a dicséret. Ugyanígy tettem testvérem születése után is. Már ö évesen elsajátítottam a pelenkázás fortélyát, csak azt nem értettem soha, hogy miután végeztem a művelettel, anyukám miért csinálja meg utánam újra és újra.
Jobban belegondolva a khászi kislányokéhoz hasonló feladatokat végeztem el. Ugyanakkor azt is belátom, hogy kedvtelésből, önszántamból játszottam a felnőtt szerepeket, és amint meguntam, elővettem az építőkockáimat vagy szétszórtam a babáimat. Tehát mindent csak addig csináltam, amíg tetszett a játék, és befejezhettem, ha már nem leltem benne örömömet.
A khászi kislányoknak nincs választási lehetőségük, azaz nekik nem csak akkor kell követniük a felnőtt mintákat, ha kedvük van hozzá. Valljuk be, hogy nincs olyan gyermek, aki szívesen fésülgeti a babái haját, ha arra kényszerítik...
