Gyermekelhelyezés a jogszabály tükrében

Az 1952. évi IV. törvény második része, a VIII. fejezet foglalkozik a szülői felügyelet kérdésével. Ekként a kiskorú gyermek szülői felügyelet, vagy gyámság alatt áll. A szülői felügyeletet a kiskorú gyermek érdekeinek megfelelően kell gyakorolni.

E két kitétel már a Családjogi törvény (Csjt.) megszületésekor szerepelt a jogszabályban, azonban a szülői felügyeleti jogra vonatkozó rendelkezések körében jelentős változások történtek (pl.: még az 50-es években is jogszabály rögzítette, hogy a 6. életévét betöltött fiúgyermeket rendszerint az apánál, a leánygyermeket és a 6. életévét be nem töltött fiúgyermeket rendszerint az anyjánál kell elhelyezni). Biztos vagyok benne, hogy ez sok olvasónak meglepetést okoz, hiszen az idő folyamán e kérdéskörben olyan radikális változások következtek be mind a társadalmi berendezkedésben, mind az ezzel lépést tartani igyekvő jogalkotásban, hogy ez ma már számunkra tényleg csak hihetetlennek tűnő történelem. Ugye emlékszik még a kedves olvasó a bevezető részben írtakra?!

A jogszabályok változásainak vizsgálatával is jól nyomon követhető, hogyan váltott át a kifejezetten atyai központú szemlélet az apa és anya egyenjogúsága felé, majd ezen túlhaladva miként és miért alakította ki a gyakorlat az „anya központú” szemléletet.

Azt bátran kijelenthetjük, hogy a hatályos jogszabály a szülők, az apa és anya közt nem diszkriminál, a felek elvileg ugyanazon jogokkal, kötelezettségekkel rendelkeznek, ugyanazokat a jogi lehetőségeket vehetik igénybe probléma esetén.

Az évtizedeken át kialakult bírói gyakorlat azonban mégis olyan jeleket mutat, mintha mára az anyák lennének többletjogokkal felruházva az apákkal szemben. Ennek okait álláspontom szerint pont az első részben írt társadalmi berendezkedésre lehet visszavezetni, és a jogszabállyal alátámasztani.
A törvény születését megelőző időszakban az apai és anyai szerepekről már írtam. Az is mindenki által jól ismert tény, hogy a válások száma az utóbbi évtizedekben jelentős emelkedést mutatott, így a bíróságoknak is folyamatosan emelkedő számban kellett dönteniük a szülői felügyeleti jogokhoz kapcsolódva a gyermekelhelyezés, gyermektartás, kapcsolattartás kérdésében. Hangsúlyoznám, hogy míg a „gyermekelhelyezés” fogalma mesterséges, a jogszabályalkotó által alkotott jogi kategória – melynek csak és kizárólag annyiban van jelentősége, amennyiben ahhoz a jogalkotó a szülői felügyeleti jogok meghatározott szabályozását társítja – addig a „szülői felügyeleti jog” természeténél fogva létezik attól a pillanattól, hogy két2 embernek gyermeke lesz. Szándékosan nem írtam akként, hogy „férfinak és nőnek gyermeke születik”, tekintettel az örökbefogadás joghatásaira, valamint arra a más országokban már teret nyert és jogi háttérrel biztosított tendenciára, melyek a béranyaságra vonatkoznak.

Jelenleg alkalmazandó törvényünk szerint a gyermek elhelyezéséről a szülők döntenek. A szülők megegyezésének hiányában a bíróság a gyermeket annál a szülőnél helyezi el, akinél a kedvezőbb testi, értelmi és erkölcsi fejlődése biztosított.
Ha a házasság felbontása vagy a gyermek elhelyezése iránti perben a gyermeket a szülők megegyezése vagy a bíróság döntése alapján valamelyik szülőnél elhelyezték, a felügyeletet ez a szülő gyakorolja – ez az általános eset.

Azzal, hogy az eljáró bíró a házasfelek válása esetén valamelyik szülőnél elhelyezte a gyermeket a törvény erejénél fogva a másik szülő szülői felügyeleti joga szünetelővé vált (egyes jelentős súlyú eseteket kivéve, mint a névválasztás, névváltoztatás, tartózkodási hely meghatározása, életpálya megválasztása), akinél az elhelyezés történt „gondozó szülő” maradt, míg a másikuk „különélő szülő” lett. A gyermek az elhelyezése szerinti szülőnél élt tovább életvitelszerűen, míg a másik szülővel lehetősége a kapcsolattartásra (melynek formája rendes és rendkívüli) szorítkozott. Mivel pedig akivel a gyermek élt az a szülő természetben volt jogosult és köteles tartani gyermekét, erre pedig a különélő szülőnek értelemszerűen nem volt lehetősége, őt a jogszabály gyermektartásdíj fizetésére kötelezte, hogy a gondozó szülővel egyenrangúan ő ekként járuljon hozzá közös gyermekük tartásához.

Külön tanulmányt érdemelne annak részletes elemzése, hogy a bíróságok milyen elvek szerint, milyen igen alapos bizonyítási eljárást lefolytatva, milyen bizonyítási eszközök alkalmazásával igyekeznek lelkiismeretesen és empatikusan dönteni arról, ki az alkalmasabb szülő arra, hogy a közös gyermeket gondozza, nevelje, vagyonát kezelje, törvényes képviseletét ellássa.
Abban az esetben, ha a szülők közt az alkalmasság kérdésében kimutatható különbség van, a döntés egyszerűbb, bíróként könnyebben indokolható.
Azonban az esetek döntő többségében mára az a helyzet állt elő, hogy két, a szülői feladatok ellátására egyformán alkalmas és képes, a gyermeknevelésben és gondozásban aktívan részt venni kívánó felek közül kell kijelölnie a bíróságnak azt, aki a továbbiakban is gyakorolhatja szülői felügyeleti jogait. Erről még bíróként is nehéz állást foglalni.

Álláspontom szerint nem kis részben oka az „anyai szemlélet” kialakulásának, hogy egészen az elmúlt évtizedig tartotta magát az a berögzült társadalmi felfogás, hogy az anya feladata a gyermekek gondozása, nevelése, míg az apáé a család fenntartása. (Hányszor kérdezi meg ma is a kamaszkorú fiút szülője, ha nem tanul rendesen vagy pályaválasztás előtt áll: „És miből fogod eltartani a családodat?”) Ezért van az, hogy a bíróságok még két egyformán alkalmas szülő esetén is rendszerint az „anya javára” döntenek, és nála helyezik el a gyermeket, határozva ezzel a szülői felügyeleti jogok sorsáról is, melyet igyekeznek különböző bizonyítási eszközökkel (pl.: igazságügyi pszichológus szakértői vélemény) is alátámasztani. Örömmel venném, ha valaki cáfolni tudná állításomat, mely szerint hosszú évek óta általánosan elfogadottá vált a személet: az anya gondoskodjon csak gyermekeiről, az apa meg, aki a „pénzkereső”, járuljon hozzá gyermektartásdíj formájában az eltartáshoz, és persze a továbbiakban is tarthatja a kapcsolatot gyermekeivel.

A bíróság elé kerülő esetekben ez az elmúlt évtizedre „odáig fajult”, hogy az anyák a gyermekkel kapcsolatosan mintegy „birtokon belül” érzik magukat, mintha a gyermeket maguknak szülték volna, őt tulajdonuknak tekintik, az apák pedig (néhány elvetemült és érzelmileg túlfűtött kivételtől eltekintve) sokszor már meg sem próbálnak küzdeni a gyermek náluk történő elhelyezéséért, meddő harcnak vélve azt. 

Új szelek fújnak …

Felgyorsult, pénzközpontú világ amelyben élünk. A XXI. századba érve a nők és férfiak egyenjogúsága az élet minden területén kívánalomból követelménnyé lépett elő. Ennek egyik sarkalatos pontja nem csupán annyi, hogy a nők is dolgozhatnak bármilyen területen, de a nők veszik át a vezető szerepet, irányítást olyan munkakörökben, munkahelyeken is, ahol a nem is olyan távoli múltban ez még elképzelhetetlen lett volna. Nem csak egyenrangú pénzkeresőkké léptek elő ellenkező nemű társaik mellé, de sok helyen ők válnak a valóságos értelemben vett ”családfenntartókká”. Mindez azonban azt is indukálta, hogy a férfiak is egyre nagyobb szerepet vállaljanak a gyermekek gondozása, nevelése terén, és a háztartási munkákból is ki kell venniük a részüket, hiszen az egyenlő munkamegosztás nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a család jól funkcionáljon. Nem várható el egy napi 8 órát (sokszor jóval többet) dolgozó nőtől, hogy munkahelyi feladatainak végeztével kizárólag rá háruljon a gyermekekkel és a háztartással kapcsolatos teendők sokasága. TA tendencia a felé mutat, hogy ezt a férfiak zöme be is látja, és aktívan kiveszi részét az élet minden területén adódó feladatból (pl.: gyermeket fürdetnek, etetnek, pelenkáznak, oktatási intézménybe kísérnek, tanulnak, játszanak velük, mosogatnak, porszívóznak, intézik család hivatalos ügyeit, …stb.). Sőt jelenleg ott tartunk, hogy jogszabályilag biztosított lehetőség van arra, hogy az apa maradjon otthon gyesen a kisbabával – család döntésétől függően-, és természetesen a gyermek jogán éppúgy táppénzt vehet igénybe és maradhat vele otthon ápolni annak betegségekor, mint az anya, de éppúgy igényelhet ő is családi pótlékot az anya helyett.
Az 1990-es évekre tehát társadalmi berendezkedésünk, a családok szerkezete, az anyai és apai szerepek, a férfiak és nők elhelyezkedése a családban megváltoztak.

Semmi meglepőt nem mondok az olvasónak azzal, hogy egyre többen élnek csonka családban, és az új párkapcsolatra találás folytán nem ritka, hogy családon belül él édes gyermek, mostoha gyermek és nevelt gyermek egyaránt. Ez korunk sajátossága, és nem tudhatjuk, hogy az irány merre mutat tovább.

Ezzel egyetemben korunkban egyre inkább reflektorfénybe kerülnek a gyermekek jogai, nem véletlenül (bár itt-ott úgy érzi az ember, hogy átesünk a ló túloldalára, és lassan a „nyúl viszi a vadászpuskát”).

Mindenesetre a társadalmi jelenségekre és igényekre reagálva a gyermekek kiszolgáltatott helyzetén fordítva született meg 1989. november 20-án New Yorkban a Gyermekek jogairól szóló egyezmény, melyet számos ország mellett Magyarország is aláírt, és az 1991. évi LXIV. törvénnyel ratifikált. Ennek bevezetője rögzíti, hogy a gyermek személyiségének harmonikus kibontakozásához szükséges, hogy családi környezetben, boldog szeretetteljes és megértő légkörben nőjön fel. A 9. cikk kimondja, hogy az Egyezményben részes államok gondoskodnak arról, hogy a gyermeket szüleitől, ezek akarata ellenére ne válasszák el. A 18. cikk rögzíti azt az elvet, amely szerint a szülőknek közös a felelősségük a gyermek neveléséért és fejlődésének biztosításáért, melyet a gyermek mindenek felet álló érdekének kell vezetnie. 

Nem véletlenül idéztem kiragadva ezeket a rendelkezéseket, hiszen az egyezménynek nagy szerepe volt abban, hogy ennek kapcsán a családjogi törvényünk, annak szülői felügyeleti joggal kapcsolatos rendelkezései több helyütt módosításra kerüljenek. 

Az 1995 július 4-től hatályos rendelkezések szerint a szülőknek biztosítaniuk kell, hogy az ítélőképessége birtokában lévő gyermekük az őt érintő döntések előkészítése során véleményt nyilváníthasson. A gyermek véleményét – korára, érettségére figyelemmel – tekintetbe kell venni.

Szintén 1995 óta hatályos azt a rendelkezés, mely szerint a szülői felügyeletet a szülők együttesen gyakorolják – ellentétes megállapodásuk hiányában – akkor is, ha már nem élnek együtt.

A hatályos Csjt. 72. § (2) bekezdés pedig akként változott, hogy a társadalmi igényre reagálva a gyermekelhelyezésre vonatkozó általános szabályok megtartásával és a gyermekelhelyezéssel egyidejűleg kivételes esetként lehetővé tette, hogy a szülők kérelmére a bíróság KÖZÖS SZÜLŐI FELÜGYELETI JOGOT rendeljen el, vagy a felek erre vonatkozó egyezségét jóváhagyja.

Folytatjuk.