Gyermekelhelyezés a gyakorlatban

Magyarországon 1995 óta van lehetőség arra, hogy egy válás során a bíróság - a szülők kérelmére - közös szülői felügyeleti jogot rendeljen el. 

Korai a pezsgőbontás.

Úttörők ebben sem voltunk, számos országban ismert és alkalmazott már e jogintézmény, a teljesség igénye nélkül pl.: Lengyelországban, Svédországban, Németországban, az Egyesült Államok több államában – Oregonban 1977 óta, Iowában 1977 óta, Wisconsinban 1978 óta, Californiában és Mainben 1980 óta, stb. Míg azonban a legtöbb országban az alkalmazása terjedőben van, nálunk ez mintha megrekedt volna a jogszabályilag deklarált lehetőség szintjén, az ügyfelek alig-alig veszik igénybe, és mintha a bíróságok is fenntartással lennének ezzel szemben. 

Mi ennek az oka?

Az igény adott volt arra, hogy a szülők megfelelő kapcsolata esetén mindkét szülő változatlan jogokkal és kötelezettségekkel vállaljon részt a kiskorú gyermek további életének minden részletében.
A házasság felbontása után közös szülői felügyeleti jog a szülői felügyeleti jogok mindkét szülőnél való meghagyását jelenti. A gyermek vonatkozásban mintha nem történt volna meg a válás, a szülők ugyanazokkal a jogokkal bírnak, ugyanazon kötelezettség terheli őket, egyiküknek sincs többletjoga vagy kötelezettsége a másikkal szemben. 

Mik is tartoznak a szülői felügyeleti jogok körébe?
1. A gondozás (a gyermek gondját viselni, ápolni, ellátni), nevelés, tartás (az életfenntartáshoz nélkülözhetetlen anyagi és szellemi szükségletek biztosítása).
2. A gyermek vagyonának kezelése.
3. A gyermek törvényes képviselete személyi és vagyoni ügyekben.
4. A gyámnevezés a gyermek részére, amennyiben a gyermek nem áll szülői felügyelet alatt.

A házasság felbontása utáni illetve a gyermekelhelyezést követő közös szülői felügyeleti jogban történő megállapodással tehát a szülők vállalják, hogy a fent hivatkozott feladataikat továbbra is egyidejűleg közösen látják el. Ez a való életben azt jelenti, hogy a gyermek mindkét szülőjével azonos időt tölthet (így mindkét szülő gondozó, nevelő szülő és természetben tartja gyermekét), és bármilyen fórumon jogosult továbbra is képviselni őt. 

Mindemellett a jogszabály nem teszi nélkülözhetővé a gyermekelhelyezésről való döntést, álláspontom szerint helytelenül. Rengeteg félreértésre ad ugyanis okot, ráadásul azt eredményezi a bírósági gyakorlat tükrében, hogy az egyik felet – akinél a gyermeket elhelyezték – a közös szülői felügyeleti jog dacára is kedvezőbb helyzetbe hozza a másikkal szemben. Jogtalanul.

Ez esetben ugyanis a gyermekelhelyezésnek semmi funkciója nincs, a szülői felügyeleti jogok meghatározott szabályozása nem kötődik hozzá. Ha pedig mindkét szülő egyformán gondozó, nevelő szülő, a gyermek ugyanannyi időt tölthet mindkettőjükkel, akkor mi alapozza meg azt, hogy a gyermeket valamelyik szülőnél el kelljen helyezni?! Csak lovat adunk e fél alá, hogy vitás helyzetekben a másik fél orra alá tudja ezt tolni, …nem véletlenül.

Bár ez kevés ügyfél számára ismert, a jogszabályalkotó mégis eltérő jogi pozícióba hozza a feleket azzal, hogy a gyermekelhelyezésről döntést kötelezőként írja elő. Teszi ezt annak dacára, hogy a felek szándéka épp az lett volna, hogy gyermekeikkel kapcsolatosan a továbbiakban is azonos jogok illessék és kötelezettségek terheljék őket. Ha ugyanis a közös szülői felügyeleti jogban és ezzel egyidejűleg a gyermekelhelyezésben történt megállapodásukat követően az derül ki, hogy a valóságban mégsem képesek együttműködni a gyermek érdekében, úgy a bíróság a közös szülői felügyeleti jogot megszünteti, és az akkori gyermekelhelyezésről való döntést alapul véve erről nem hoz új határozatot, hanem csak a kapcsolattartás és a gyermektartás kérdésében dönt annak terhére, akinél nem volt a gyermek elhelyezve. Nem vizsgálja a bíróság, hogy mely fél okán nem képes a jogintézmény betölteni tisztét.

Amennyiben tehát az a fél, akinél nincs a gyermek elhelyezve, igényt tart gyermekeire, már nem a gyermekelhelyezés, hanem a gyermekelhelyezés megváltoztatása iránti kérelmet kell, hogy előterjesszen, melynek ugyebár egészen mások a feltételei, más bizonyítási eljárás folytán mást kell bizonyítani. Akkor most hol is hagytuk el az azonos jogok azonos kötelezettségek elvét és az erről történő kifejezett megállapodást?!

Kiemelném, hogy a sokat hangoztatott és gyerekek szempontjából igen meghatározó „állandóság” biztosítása sem azt jelenti, hogy a gyermekelhelyezéssel kijelöljük a gyermek állandó lakóhelyét, mely rendszerint a már addig megszokott környezete (ráadásul közös szülői felügyeleti jog működése esetén két ilyen környezetnek is kell lennie).

Az állandóság elsősorban a meghatározott személyekhez való kötődésben, annak biztonságában kell, hogy megnyilvánuljon és csak másodsorban az őt körülvevő környezetben. A gyermekek igen gyorsan és jól tudnak alkalmazkodni megváltozott helyzetekhez akkor, ha érzelmi kötődései stabilak. Így tehát pusztán az, hogy a szülők elválását követően két helyről is elmondhatják „otthon vagyok”, nem okoz skizofrén helyzetet, ha mindkét helyen biztonságot nyújtó szeretetteljes légkör veszi körül, általa jól ismert elvárásokkal, szabályokkal.

Nehéz helyzetben nehéz a döntés és ki tudná előre megmondani helyesnek bizonyul-e majd, ha visszatekintünk, mind félként mind az igazságszolgáltató hatalom részeként?!
Visszautalva az alapelvekre, a gyermekek jogainak előtérbe kerülésére, a szülők egyenjogúságára, milyen alapon foszthatnánk meg a gyermeket bármelyik szülője gondoskodásától, a vele való életvitelszerű együttléttől, és milyen alapon foszthatnánk meg bármelyik szülőt ugyanettől?!

Nincs olyan gyermek, aki szülei válásával nem sérül. Csak a szülőkön múlik, hogy milyen mértékű sebet ejtenek azon, aki számukra a legfontosabb kell, hogy legyen.
A gyermeket soha senki nem fogja jobban szeretni anyjánál és apjánál, ezt be kellene láttatni a felekkel. A gyermek eszközként való felhasználása a másikkal szemben nem csak etikátlan, de súlyos következményekkel jár, melyek az érintettekre egész életükben hatással lesznek.

Nyilvánvalóan a közös szülői felügyeleti jogban történő megállapodás csak akkor jöhet létre, ha azt mindkét szülő kívánja, a felek akarnak és tudnak is együttműködni. Kölcsönös bizalmat, toleranciát és intelligenciát feltételez. Mindezt olyan időszakban elvárni, amikor érzelmi stabilitásuk, kötődéseik meggyengültek, csalódottság (mind a másikban, mind magukban), düh, esetleg gyűlölet fűti őket, már-már irreálisnak tűnhet.

Mégis nem hiszem, hogy a nehézségek tükrében le kellene mondanunk erről a törvény által nyújtott kivételes lehetőségről. Minden gyermek érdeke, hogy egészséges családban nőjön fel, a szüleik egyetértésben, szeretetteljes légkörben, együtt neveljék fel. Ha erre azért nincs lehetőség, mert a szülők egymáshoz való viszonya megváltozott, és a továbbiakban nem tudnak és nem kívánnak együtt élni, a válás mellett döntenek, gyermekeik érdekében akkor is kötelességük, hogy a válás előtti állapothoz legközelebb eső helyzetet alakítsanak ki, hogy gyermekeik a lehető legkisebb mértékben sérüljenek. Minden gyermeknek szüksége van apai – férfi és anyai – női mintára függetlenül attól, hogy leány vagy fiúgyermekről van szó, egészséges személyiséggé csak így fejlődhet (az, hogy minden nap látja a szomszéd bácsit – nénit, vagy időnkét meglátogatja a nagypapát-nagymamát, természetesen nem ugyanaz). Ha nem tapasztalja a mindennapokban, hogy bizonyos helyzetekre, bizonyos szituációkban hogyan reagál egy anya és egy apa, az a későbbiekben problémákat okoz a személyiségfejlődésben, nem tud adekvátan reagálni bizonyos helyzetekre, vagy túldimenzionálja, esetleg alulértékeli azt.

Értelemszerűen ezt a problémát a „hagyományos” rendszer nem orvosolja, hiszen az egyik szülőre túl sok feladatot, felelősséget ró, míg a másik szülő mintegy kívülállóként, úgynevezett „hétvégi szülőként” értesülhet a gyermekkel történtekről, megfelelő – követendő mintákkal nem szolgálhat.

Határozott álláspontom az, hogy segíteni kell a feleket abban, hogy mindezt belássák, hogy akarjanak és merjenek élni lehetőségeikkel, és joguk van ahhoz, hogy mindehhez segítséget kapjanak.
(Folytatjuk.)