Benjámin naplója
Hogyan válhat egy kisgyerek idegesítő figurává?
A nyári szünet alatt többször is meglátogattam nagyszüleimet, akik sajnos igen távol laknak jelenlegi lakhelyemtől. Többször náluk is aludtunk és ott tartózkodásunk általában nagyon kellemesre sikeredett, azonban mint mondani szokás, minden örömben van egy kis üröm. Sajnálatos módon többször ott volt velünk a rémesen irritáló unokaöcsém is.
Mióta megszületett a szóban forgó, ma hétéves kisfiú, volt „szerencsém“ végigkísérni fejlődését, és amit tapasztaltam, cseppet sem tetszett. Egy olyan, hosszú évekig tartó folyamat szemtanúja lehettem, amelynek a következő címet adnám: Így kell kiállhatatlan emberré nevelni kedves gyermekünket. A procedúra még messze nem ért véget, az eredmény azonban máris rémisztő.
A tökéletes hatáshoz a következő pár hozzávaló szükségeltetik:
- 1 db ártatlan kisgyerek
- 2 db szülő, aki elrontja a gyereknevelést
- 2 db nagyszülő, aki rárak még pár lapáttal
- tetszőleges számú ember, aki jó képet vág a dologhoz
A kezdetek
Mikor egy csecsemő megszületik teljesen természetes, hogy mindenki, de legfőképp a szülei és nagyszülei körberajongják. Ez unokatesóm esetében is eképp történt. Viszont sajnos ez volt az utolsó dolog az életében, ami normálisnak mondható.
Szegény gyerek ugyanis az átlagosnál hamarabb kezdett beszélni, és ezzel okot adott rá, hogy szülei és nagyszülei csodagyereknek titulálják. Ettől kezdve ő volt a főattrakció minden alkalommal, hogy találkoztunk, és ha épp nem nagyszüleimnél tartózkodott, akkor is az ő csodatetteiről folyt a szó. Egy ideig egyáltalán nem zavart a dolog, sőt én is gyakran mosolyogtam rajta.
Később viszont kezdtem abnormálisnak érezni ezt a rajongást. Mire négyéves lett a gyerek, már szinte személyi kultusz vette körül. Az unokatesóm biztos élvezte is , hogy mindig ő állt a középpontban és így valószínű, még sokáig el is éldegélt volna, ha nem kellett volna oviba mennie.
Az ovi
Minden erőfeszítésem ellenére egyre többet kellett találkoznom a „csodagyerekkel“, mikor nagyszüleimet meglátogattam. Egyik alkalommal egy olyan beszélgetésen akadt meg a fülem, melynek fő témája a következő volt: sima oviba menjen a kis „szupersrác“ vagy speciális zsenigyerekeknek fenntartott intézménybe? Akkor hirtelen nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Én már a zseniképző iskolát is abnormálisnak tartottam, de zseniképző ovi? Normális ez?
Szegény gyerek meg mit sem sejt. A legrosszabb az egészben az volt, hogy én egyáltalán nem láttam átlagon felülinek az unokatesómat. Ami őt szupergyerekké tette, az a nagyszülei és a szülei hihetetlen mértékű elfogultsága volt.
Mindenesetre végül normális óvodába iratták. Belegondolni sem merek mi lett volna, ha nem így tesznek.
Ami ezután történt
Lassan az unokatesóm ellen irányuló érzelmeim átcsaptak sajnálatba. Ennek legfőbb oka, az volt, hogy rájöttem: ő egyáltalán nem tehet arról, hogy idegesítővé és korához képest borzasztóan beképzeltté vált. Az egészről a szülei és a közös nagyszüleink tehetnek, akik lépten nyomon ajnározták.
Sajnálatomat még tovább fokozta az, hogy hosszú ideig nagyon problémás volt az oviban a közösségbe való beilleszkedése. Valószínűnek tartom, hogy azért, mert addig azt hitte, hogy amit tesz - számol, felmászik a fára, stb. -, azokat ő tudja egyedül. Viszont az oviban szembesülnie kellett azzal, hogy mások is meg tudják csinálni ugyanazt. Arról nem is beszélve, hogy az oviban nem fogja mindenki körülállni és csodálni a „produkcióit“. Ott ő csak egy lesz a sok közül.
Sajnos, a beilleszkedési problémák a mai napig nem tűntek el, csak enyhültek némiképp, pedig már második osztályba megy.
Ha még ez mind nem lenne elég, született egy kishúga, így nagyszüleim sem kizárólag csak rá figyelnek. Talán mondanom sem kell, hogy ebből mennyi veszekedés származik. Persze ez minden családban jelen van, de náluk a kettejük közötti versengés olyan méretűvé vált, ami gyakran rossz érzéseket kelt bennem.
Kinek jó ez?
Nekem nincs gyerekem, és még egy darabig valószínűleg nem is lesz, így nem illik bírálnom mások nevelési módszereit. Azonban egy ilyen szinten elhibázott szisztéma már nekem is szemet szúr. Miért kell, hogy egy kisgyerekbe olyan versenyszellemet és teljesítési kényszert neveljenek, ami meggátolja abban, hogy bármit is élvezettel csináljon?
Én azt látom, hogy már semmit sem szórakozásból tesz, hanem azért, hogy megdícsérjék. Semmilyen játékot nem játszik úgy, hogy ne számolná a pontokat, és ne akarna nyerni benne. Ezt pedig szomorúnak tartom. Ráadásul van viszonyítási alapom, mert hasonló korú két féltesómat sokkal szeretetre méltóbbnak érzem, pedig ők nem „csodagyerekek“. Teljesen normálisak.
Vajon normális dolog az, ha a saját unokatesóm jelenléte zavaróan hat rám? Persze lehet, hogy én reagálom túl...
