Kicsengettek: Miért csak a kitűnő bizonyítványra vagyunk büszkék?
A minap egy nagyon kedves barátnőm a következőket mondta nekem: “Napok óta az jár a fejemben a biziosztások kapcsán, hogy miért csak arra büszkék a szülők, amikor a gyermekük kitűnő, jeles, dicséretes, és miért csak azok a szülők teszik fel a FB-oldalukra, ahol kitűnő lett a gyerkőc bizonyítványa? Miért csak a számonkérhető tudás, az iskolai teljesítmény az érték? Ennyire teljesítményorientált a világunk?”
Teljes egyetértettem a felháborodásával, de utána még napokig nem hagyott nyugodni a dolog. Napi teendőim közepette újabb és újabb kérdések bukkantak föl az agyamban ennek kapcsán.
Először is az, hogy bár egyre inkább érezhető a szülők kritikája a mai oktatási rendszerrel kapcsolatban, mégis az öt osztályozási szint az, aminek most nagyon örülnek (vagy nem). De tényleg tíz-tizenkét tantárgyból egytől ötig osztályozva megtudható, milyen az ember gyereke, mennyit fejlődött egy év alatt? Persze, mérhető, legalábbis az egzakt dolgokban – pl. képes-e megoldani egy átlagos (!) tízéveseknek szóló matematikai feladatot tízévesen. (És ha csak majd tizenkét évesen? Akkor le van maradva? Miről?!)
És mi van a személyiségbeli fejlődéssel? Hogy valaki az egy évvel ezelőtti önmagához képest mennyivel jobban reagál egy kudarchelyzetre, hogy mennyivel kitartóbban tud figyelni, mennyivel megbízhatóbb stb.? Ezeket nem lehet osztályozni, pedig vannak olyan fontosak, mint az olvasási készség. És persze nem biztos, hogy ez az iskola dolga lenne, de most mégis azokkal van tele a FB meg a szülők büszkeségkosara, akik kitűnő bizonyítványt kaptak.
(Csak egy kis kitérő. A minap olvastam a DailyMail-en egy amerikai középiskolás fiúról, aki egy éven át álnéven posztolt a Twitteren az osztálytársairól. Mindenkiről (!) valami jót írt, arról, kinek milyen jó tulajdonsága van, ki miben jó, ki miért értékes szerinte. Ha ezt egy osztálytárs meg tudja tenni, egy szülőnek ezerszer annyira kellene!)
De vissza az iskolai teljesítményekhez. Vajon tényleg azok a gyerekek lesznek a boldogabbak és sikeresebbek az életben, akik az akadémikus tudást tekintve kimagaslók? Egy tehetséges színész, egy sikeres vállalkozó, egy leleményes feltaláló, egy csupa szív óvónő – vajon ők is mind kimagasló tanulmányi eredményekkel rendelkeztek? Persze, ezzel nem a jó teljesítményt akarom lenézni, sőt: elismerést érdemel, az, aki ilyen ügyes. De a többi gyerek ugyanúgy megérdemli az elismerést – csak épp másért!
Apropó, ismeritek Einstein azon mondását, hogy “A képzelőerő fontosabb, mint a tudás”?
Aztán az jutott eszembe, hogy vannak, igenis vannak olyan pedagógusok, akik a kötelező osztályozási rendszer ellenére minden (még a legproblémásabb!) gyereknek is úgy tudja a kezébe adni a bizonyítványt, hogy ahhoz egy jó szót, valami pozitívat, biztatót mond. Mert tudja, hogy ez lesz az a szájíz, amit a gyerek egész nyáron át érez. De vajon kizárólag a tanár felelőssége-e “megédesíteni” a gyerek nyarát? Nem! Mi szülők, ugyanolyan – ha nem nagyobb – felelősséggel tartozunk ezért. Hogy akármilyen is a jegy a biziben, megdicsérjük és valami szépet, jót, biztatót mondjunk neki. Hogy érezze, értékeljük őt, értékeljük az erőfeszítéseket, amit tett. Hogy igenis büszkék vagyunk rá. teljes szívből. Mert ha én, szülőként nem vagyok rá büszke és nem támogatom, állok mögötte teljes mellszélességgel, akkor ki fog?!
A befektetett munka értékelésének kapcsán pedig az az emlék jutott eszembe, hogy nagy világversenyeken, olimpiákon a magyarok mindig csak annak tudtak örülni, ha valaki aranyérmes lett. Ha valaki asztmásan világklasszis úszó lesz, de “csak” második, annak valahogy nem tud úgy örülni a közvélemény. Ha valaki három gyerek mellett készül fel világversenyre, és dobogós lesz, akkor az jön le a sajtóban, hogy “csak” dobogós. Pedig piszok kemény munkát fektetett bele, és ember legyen a talpán, aki utána csinálja! Lehet, hogy gyerekkorom óta változott már a közmegítélés, de tisztán emlékszem rá, hogy kislányként mennyire rácsodálkoztam a második-harmadik helyezésnél az efféle fanyalgásokra. Azt hiszem, ez valahol ugyanazokból a gyökerekből táplálkozik: sajnos a teljesítményt és nem a befektetett munkát értékeljük.
Pedig szerintem ez kulcsfontosságú lenne! Ma már komoly pszichológusok, fórumok foglalkoznak vele, hogy ha a szülő azt értékeli, milyen a gyerek hozzáállása, hogy mennyi munkát fektetett bele akármibe is – jelen esetben a tanulásba –, akkor sokkal-sokkal sikeresebb lehet majd az életben, mintha az elért teljesítményekért kapna dicséretet. (Akit érdekel a téma és szeretne utánaolvasni, az elsőt growth mindset-nek, míg az utóbbit set mindset-nek hívják.)
Idén a két iskolás korú gyerekem közül az egyik kitűnő lett, a másik nem. Ettől még nem ítélem meg őket, nem hasonlítgatom őket egymáshoz, hanem mindkettőt megdicsérem azért, amit és ahogyan tettek az egész tanév alatt. Jól ismerem a gyerekeimet, tudom, kinek mi volt a nehézség, miben küzdött és ért el sikereket – függetlenül a jegyektől! Mindkettőt nagyon megszeretgettem, és nem győzöm mondogatni nekik, mennyire büszkék vagyunk rájuk és mennyire ügyesek voltak, milyen sokat fejlődtek. Hogy ha így folytatják, bármit elérhetnek, amit csak célként maguk elé tűznek.
Mint mindig, most sem kívánok senkit megítélni. Egyszerűen csak arra szeretnék mindenkit biztatni, hogy gondolkozzon el azon, ő maga hogyan reagál a gyereke iskolai teljesítményeire. Akár szavakkal, akár hangsúllyal vagy egy-egy elejtett megjegyzéssel. Mennyire biztatja vagy húzza le. Akarva-akaratlanul. Mert bizony hozzuk magunkkal a mintákat, jókat, rosszakat egyaránt. Lehet, hogy a mi szüleink még nem voltak olyan tudatosak, mint mi, és – bár csak jót akartak nekünk – sajnos nem a megfelelő módon reagáltak. (Ó, hány maximalizmustól szenvedő korombeli ismerősöm van! És mind oda vezetik vissza, hogy “Ha az apámtól/anyámtól akár csak egy dicsérő szót is kaptam volna…”) De hiszem azt, hogy mindenki szabad akarattal rendelkezik, és igenis tudatossággal megtörhetőek a hozott rossz minták!
Bízz magadban, te is képes vagy rá!
És ez micsoda fejlődés ám!
