Hogyan lettem a legjobb anya a világon
Okoztak már nagyon sok örömet a gyerekeim, igazából imádok velük beszélgetni, mert nyitottak, értelmesek, van véleményük és jó a humoruk. Szeretek velük lenni. Szeretek rájuk nézni, csak úgy... De amikor egy külső, objektív megerősítés jön arról, hogy nem csak az elfogult anyai szemnek tűnnek nagyszerűnek, az nagyon klassz érzés.
A Templeton Program Tehetségkutató Pályázatára véletlenül találtam, persze mivel imádom a teszteket, a képességek objektív felmérését, ezért rögtön parancsba adtam a gyerekeimnek, hogy üljenek le a gép elé, és töltsék ki a teszteket. Meg is történt, jó szokásom szerint kb. két nap izgulás után feladtam, hogy előre kitaláljam, továbbjutnak-e, és elfelejtettem az egészet.
Aztán jött egy e–mail.
Hogy bekerült az egyik.
Fogalmam sincs melyik, mert különböző e–mail címekről küldtem el a jelentkezésüket.
Aztán átnéztem a másik levelezőmbe (tudom, maradi vagyok, nincsenek összekötve, de már gondolkodom rajta).
A másik is továbbjutott. Erősen dobogott a szívem, már furán vettem a levegőt...
Aztán jött a harmadik mailbox.
Nagyon ügyes, gratulálnak, de ő nem.
A majdnem tízévesssel is megcsináltattam a tesztet, pedig ő még nem fért bele a megadott korosztályba. De nem szeret kimaradni semmiből... Az elemzést róla is megkaptuk, ez is segít a továbbiakban. Mivel még a korhatár alatt volt, a felette lévő korosztállyal hasonlították össze az eredményét, így nem lehet reális, hiszen gyerekkorban évente is nagyon sokat fejlődnek a kognitív képességek.
Az ötödik még csak most lesz nyolcéves, ő most kimaradt...
Közben telefon a legnagyobbnak, aki már egyedül intézte ezt a dolgot, hogy kapott-e e-mailt. A telefonbeszélgetés előtt/alatt már alig bírtam magammal... Kívülről talán nem látszott, de mintha kevés lett volna a kocsiban a levegő (mindenki megnyugodhat, nem én vezettem)...
Aztán kiderült: a legnagyobb is bent van a második fordulóban!!!!
Azt írta egyébként egy kedves hölgy a programtól, hogy testvérpárjuk van néhány, de én vagyok az első, aki három kiemelkedő kognitív képességű gyerekkel büszkélkedhet. (Meg is teszem, egyszerűen nem bírom magamban tartani.) Mintha kaptam volna egy elismerést arról, hogy jól csinálom a dolgom.
Minden anya tudja, hogy mennyire kevés valódi elismerést kapunk.
Mire megérkezik, mert leérettségizik, elvégzi az egyetemet a csemete – esetleg híres sportoló, vagy kutató lesz, vagy bármi, ami szerintünk is értéket jelent a világban, addigra már eltelt 15-20 év úgy, hogy az anyák "csak" végzik a dolgukat. A legfontosabb dolgokat a szülők tudják adni a gyerekeiknek, az önbizalmat, a képességeikben való hitet, és azt is, hogy kutya kötelességük fejlődniük, használniuk azokat az erősségeiket, amikkel a többi ember javára válhatnak – hiszen nem önmagunkért kaptuk, és valódi érték csak akkor válik egy kiemelkedő képességből, ha szorgalommal és kitartással is párosul.
És mielőtt óriási pátoszba fulladnánk, elárulom, kb. akkor, amikor már nem tudtam tovább pörgetni a fennkölt gondolatokat a gyerekeimről, a nevelésről és természetesen önnön nagyszerűségemről, szóval mielőtt végleg elszállt volna velem az egóm csillogó rakétája, körbenéztem a szobában…
Rendetlenség, ruhahalmok, egy takarítás is ráférne már – mellesleg még neki sem álltam ebédet főzni...
Lehet, hogy egy anyazseni vagyok és kihozom a gyerekeimből a legtöbbet, az is lehet, hogy a gyerekeim kivételes tehetségek, de hogy egy normális, hétköznapi anya nagyobb rendet tart és rendesebben eteti a gyerekeit, az biztos. Nem tudom magam azzal áltatni, hogy arra nincs szükség. :) Tehát, mielőtt kineveztem volna magam az univerzum legjobb anyukájának, sikerült földelnem a dolgot. Talán az éhség is segített. És beláttam, hogy minden anya megérdemli az elismerést, hiszen mindenki megteszi, ami tőle telik, ami képességei és lehetőségei szerint módjában áll.
Még egy kis kiegészítés: a gyerekeimnek azt próbálom még átadni, hogy a hétköznapok kedvessége, az odafigyelés egymásra, az együttműködés megtanulása és az, hogy egymást is támogassák mindenben, legalább annyira fontos, mint az egyéb képességeik kihasználása. Mert a tudomány új utakat mutat nekünk, de a szeretet véd meg bennünk az utazásunk közben!
(A fotó illusztráció, nem a szerzőt ábrázolja)
A Kölökneten a blogposzt szerkesztett változatát olvashatták, az eredeti itt található
