Elment
Néztem, ahogy pakolgat. Segíteni nem tudtam, hiszen csak ő tudhatta, mit visz. Meg amúgy is képtelen vagyok. Elkért néhány könyvet, nagy elnézéskérések közepette, pedig nem kellett volna, itt meg lehet venni, ha nagyon kell, ott meg nem, tehát neki nagyobb szüksége van rá.
A piacon vettem neki néhány olyan dolgot, amit ott nem fog tudni beszerezni.
Ő is elment soppingolni, mert néhány dolog olcsóbb itt, mint ott.
Aztán rendezgettük, egyik bőröndből a másikba.
Már nem kellett nézni, hány kiló.
Este még összekucorodtunk, valami hülye filmet néztünk együtt, öten, ahogy szoktuk, a négy „gyerek” meg én.
Még csináltam egy teát.
Reggel már nemigen szóltunk egymáshoz, mert mit is mondhattunk volna.
Amikor búcsúzóul megöleltem alaposan, belecsorgott a könnyem a fülébe, ezen nagyot röhögtünk, de erőltetett volt.
Biztos voltam benne, hogy vele van „anyukutya”, az alvóka, meg még néhány alapfelszerelés.
Este már írt, hogy minden oké, tök jól ment minden, most már egy másik ország állampolgára.
És én tudom, hogy ez neki jó.
És tudom, hogy most szélesen kéne mosolyognom, hogy az első már megmenekült innen.
De azért bementem a szobájába és minden átmenet nélkül sírógörcsöt kaptam.
Pedig tudom, hogy kint lakása, munkája, szerelme és jövője van.
Én meg itt vagyok.
A legnagyobb lányom nélkül.
aki egyébként így énekel. csak már nem nekünk.
