Mindennapi történeteink
Vissza a nádpálcához?
Az esti órákban nem bírtam a gyerekeimmel, de az örökös fegyelmezés helyett jobbnak láttam egy nagy hancúrozásra invitálni őket, hogy kiereszthessék a fáradt gőzt. A hancúrozás után, mintegy levezetésként, viccelődve kérdeztem meg elsős fiamtól, hogy a tanító néni mit tesz velük, ha nem fogadnak szót, volt-e már sarokba térdepeltetés. A fiam, még a kölkös játék hevében, derűsen válaszolta, hogy egyszer a Gézának az osztály elé a sarokba kellett guggolnia...
Lévén, hogy a fiam rendkívül élénk fantáziájú gyerek, egy jó darabig nem is hittem el a történetet. Faggatni kezdtem. Nehezen – rá nem jellemző módon –, szinte dadogva mondta el a részleteket, amitől én csak jobban kételkedtem szavaiban, de fokozatosan jöttek elő az emlékek is: milyen színű volt épp akkor a mosdónál a törölköző, milyen színű pulóverben volt a megbüntetett kisfiú. Ekkor hirtelen nekem is beugrottak saját gyerekkori élményeim. Gyerekként, ha valamit megalázónak, megnyomorítónak és megszégyenítőnek éreztem az iskolában vagy azon kívül, azt a szüleimnek nem, esetleg csak jóval később mondtam el. Már azt is kínosnak éreztem, ha szemtanúja voltam bármi ilyesminek, jobbnak láttam nem beszélni róla, tabu volt és sokszor az is maradt, talán a mai napig. Míg ezt végiggondoltam, a fiam egyre csak mondogatni kezdte, hogyha nem hiszem, járjak utána, és kérdezzem meg az osztálytársait is. Majd azt is elmesélte, hogy a többi párhuzamos osztályból is hallott hasonló esetekről.
Gyermekem elbeszélése arra enged következtetni, hogy abban az iskolában, ahova jár, ez a „módszer” bevett és elfogadott szokás. Kezdett elönteni a düh, és megjegyeztem: Nektek se szabad rosszalkodni, zavarni az órát, de ahhoz a tanító néninek sincs joga, hogy bárkit bárhova guggoltasson, vagy bántson titeket. A fiamat szemmel láthatólag felkavarta a dolog, és már könnyeivel küzdve kérte, hogy mindazt, amit neki elmondtam, írjam be az üzenő füzetébe is! Billentyűzetet ragadtam üzenő füzet helyett.
Kedves Szülők! Kedves Pedagógusok!
Mielőtt megkérdezhetnék, hogy mennyi ideig guggoltatták a kisfiút, a dolgok közepébe vágok, ugyanis az időtartamnak a világon semmi jelentősége nincs. Kérem, mielőtt bármit mondanának, nézzenek magukba és gondolják végig, hogy voltak-e már Önök olyan helyzetben, amikor nem úgy viselkedtek, ahogy adott szituációban kell, ahogy elvárható? Beszélgetéssel, pusmogással zavartak már meg egy-egy értekezletet? Kisebb-nagyobb hibát követtek-e már el a munkahelyükön? Állította, guggoltatta-e már Önöket sarokba valaki ezért, vagy szégyenítették-e meg érte nyilvánosan Önöket?
Én éppen egy konferenciáról jövök, ahol rangos öltönyös nyakkendős urak és kosztümös hölgyek tanácskoztak. A hallgatóság nem mindig adta meg a kellő tiszteletet a beszélő iránt, zavarva ezzel az előadót és a hallgatóság többi tagját is. Önök szerint mekkora felháborodást keltett volna, ha a tanácskozáson elnöklő magas rangú hölgy nem tiszteletet és figyelmet kér, hanem sarokba guggolásra kényszeríti, vagy bármi más módon megszégyeníti a renitenseket? Lehet, most megmosolyogják soraimat, pedig ami felnőttek közt megalázó, az éppen olyan megalázó gyerekek között is, és ne felejtsék el: a gyerekek még kiszolgáltatottabbak, védtelenebbek a megalázó büntetésekkel szemben. Az óvodához képest jóval kevésbé megengedő iskolai környezet megszokása nem könnyű feladat egy hat-hét éves számára, az emberi méltósághoz való jog alkotmányos alapjog és a gyerekeket is megilleti.
A közoktatásról szóló törvény 10. § (2) bekezdése kimondja, hogy a gyermek, illetve a tanuló személyiségét, emberi méltóságát és jogait tiszteletben kell tartani, és védelmet kell számára biztosítani a fizikai és a lelki erőszakkal szemben. A gyermek és a tanuló nem vethető alá testi fenyítésnek, kínzásnak, kegyetlen, embertelen megalázó büntetésnek vagy bánásmódnak. Az ENSZ Gyermekjogi Bizottsága pedig a kényelmetlen testhelyzetekbe kényszerítést is testi fenyítésként definiálja. A guggolás kényelmetlen testhelyzet. Vagy talán Önöknek nem az?
Tudom, a poroszos gyökerű iskolarendszerben nagyon nehéz az attitűdváltás. Sejtem, azzal fognak védekezni, hogy értsem meg: a pedagógusnak már az összes eszközt kivették a kezéből – és már látom, ahogy a tanárt verő, rugdosó diákokra hivatkoznak –, s nézzem meg, mindez hová vezet. Sokukban felmerülhet a kérdés: és a tanárt ki védi meg? Kedves pedagógusok! Önök is védve vannak, legalábbis jogilag mindenképpen. A hatályos közoktatási törvény az oktatás szereplőinek jogai közt, több az Alkotmányban megjelenő alapvető jogot is rögzít. Az oktatásnak Önök is szereplői. A törvény 19. § (1) bekezdése a) pontja alapján a pedagógust munkakörével összefüggésben megilleti az a jog, hogy személyét, mint a pedagógusközösség tagját megbecsüljék, emberi méltóságát és személyiségi jogait tiszteletben tartsák, nevelői, oktatói tevékenységét értékeljék és elismerjék
Ez a száraz jogi oldal, és talán a legnehezebben betartható, de közelítsünk másfelől. Tegyék a szívükre a kezüket, Önök szerint egy hatéves elsős gyerek és osztálya mit tanul abból, ha valakit a sarokba guggolásra kényszerítenek? Divatos ma a kompetenciák fejlesztéséről beszélni. Egy-egy ilyen eset hogyan fejleszti a gyerekek szociális kompetenciáját? Ha egy gyerek valamit tanul ebből, az leginkább a félelem. Megtanul félni az iskolában, amit egyébként addig szeretett, és megtanulja, hogy hogyan kell élni a hatalommal, hogyan kell és lehet mások előtt megalázni és megszégyeníteni valakit. De nem tanul meg konfliktusokat kezelni, és ha a fenyítés hatására később „viselkedik” is, azt félelemből és nem a normarendszer belsővé tétele nyomán teszi. Gondolom, nem mondok azzal újat, hogy a gyermek agresszív megnyilvánulásai mögött legtöbbször szorongás rejlik. Ha a bizalom kiépítése helyett, autoriter eszközökkel szorongást keltünk, az hosszútávon hova vezet?
Tudom azt is el fogják mondani, hogy vannak olyan gyerekek, akik zavarják a tanóra menetét, és csak a drasztikusabb módszerekből értenek, mert otthon is ezt tanulták. Kérdezem Önöket, nem az iskola mint másodlagos szocializációs színtér, volna hivatott arra, hogy azokat a gyerekeket is megtanítsa a konfliktusok békés kezelésére, a társadalmi normáknak megfelelő hatékony kommunikációra, akik nem ezt hozták otthonról?
Hogy milyen felnőttek, kiskamaszok lesznek a gyerekekből, azon is múlik, hogy mi, szülők és pedagógusok együtt milyen értékeket közvetítünk feléjük. Abban, remélem, egyetértenek velem, hogy a megszégyenítést és a testi fenyítést semmiképp sem tekinthetjük elfogadható értéknek, a nevelés megengedhető eszközének sem az iskolában, sem máshol. A hatalmi szerepből történő megszégyenítésre nem szocializálhatjuk a gyereket. Ezekről hamarosan törvény is születik.
Higgyék el, a bajok gyökere nem a nádpálca elvételében keresendő!
A demokrácia értékeit az iskolában is tudomásul kell venni, a demokrácia kötelezettségekkel és jogokkal egyaránt jár. Az iskola a demokratikus berendezkedés közepette nem maradhat egy maximálisan autokratikus berendezkedésű társadalmi alrendszer. A mai viszonyok között felnövő diák többé nem alattvaló, és a tekintély sem önmagában a pedagógus hivatás gyakorlásából ered. Ki kell vívni. Bizalommal, odafigyeléssel, a gyerekek szeretetével és szaktudással egyaránt. Meggyőződésem, hogy a kölcsönös bizalmon alapuló biztonságos légkörben a tudás átadása is hatékonyabb.
Kedves Tanítók! A leírtak ellenére minden elismerésem az Önöké. Első osztály végére 30 vakarózó gyerekből olvasni, írni, számolni tudó kisiskolást faragnak Tudom, nehéz a munkájuk, senki nem mondta, hogy a pedagógus pálya könnyű feladat. Szeretném Önök iránt tiszteletre nevelni a gyermekeimet, de ehhez az kell, hogy Önök is tisztelejék a gyermekeket és a jogaikat!
A szerző két gyereket nevel, okleveles igazgatás-szervező, okleveles szociális munkás (diploma munkáját az iskolai szociális munka témakörében írta)
