Segítség, stréber a gyerekem!

Mert az én lányom ilyen. Nem várjuk el tőle a tökéletes bizonyítványt, sem a 100%-os teszteket. Tudom, tulajdonképpen irtó szerencsés vagyok, hiszen nekem nem kell amiatt aggódnom, hogy elkészíti-e a leckéjét, készül-e a felmérőre. Biztos lehetek benne, hogy esténként magától bepakolja a másnapi holmit a táskába, hogy nem felejti el az úszócuccot, a tornazsákot. Ahogy abban is, hogy a tolltartóban legtöbbször hegyesen lapulnak a ceruzák, amelyeknek valahogy sosem kél lába, hogy ott kuporog mellettük a radír, és ha netán valami hiányozna, szól a gyerek. Még hogy szól, addig nyúz, míg oda nem adom neki a hiányzó darabot. Ő az, akinél mindig van hegyező, aki nem felejti el megemlíteni, hogy új füzetre van szüksége.

És ő az, aki napokkal előbb tudja a feladott verset, mint a társai. Aki már egy héttel előbb elkészíti a beadandó feladatot, mint ahogy annak a határideje lenne. Aki minden lehetőséget megragad, ha tanulmányi versenyekről van szó. És aki a szünidőben magánszorgalomból veszi elő a matekcuccot vagy az olvasókönyvet, egy kis gyakorlás céljából. Aki úgy várta az évnyitót, mint más gyerek a Mikulást, és akinek a második tanítási napon az a mondat hagyta el a száját: „Képzeld, Anya, hálistennek ma már adtak házi feladatot is!”.

:

Persze, tisztában vagyok vele, hogy a kezdeti lelkesedés az évek múlásával csökkenni fog. De addig is féltem attól, hogy az osztálytársai előbb-utóbb kikezdik, hogy beszólnak neki, netán bántani fogják. Hiszen a gyerekek között ritkán sikk az, ha valaki tanulni és tudni akar. Legalábbis egy bizonyos életkor után. Könnyen kipécézik maguknak a „stréber” gyerekeket, majd pokollá teszik az életüket. Szerencsére jelenleg ennek még semmi jele, egyelőre kifejezetten szeretik a társai, sok a barátja, de tartok tőle, hogy ez megváltozhat.

Nem bírja el a kudarcokat!

Attól is féltem, hogy kudarc éri. A siker természetesen szárnyakat ad neki, mint bárki másnak. Ám a kudarcokat nagyon rosszul éli meg. Ebben pedig még csak jó példát sem tudok mutatni neki, hiszen én is úgy veszek egy-egy kudarcot, mintha az egész személyiségem kérdőjeleződne meg miatta. A gyerekem pont ugyanilyen. A kudarc teljesen padlóra kényszeríti, nehezen birkózik meg vele és sokára áll ismét fel utána. És hiába is próbálok meg segíteni neki ilyenkor, nem tudok hiteles és hihető lenni, hiszen én ugyanezeket élem át minden egyes alkalommal. Persze, próbálom alakítani magam, de ez lássuk be, felnőtt fejjel sokkal nehezebb, mint azt az ember képzelné. De muszáj csiszolni ezen, ha azt akarom, hogy a csemetémnek is könnyebb legyen megküzdenie saját korlátaival.

Mert vannak neki korlátai is, amiket nem szívesen lát meg a maximalista hozzáállásával. Mert az nem fordulhat elő, hogy ő valamit elrontson – pedig előfordul. És nem létezhet olyan, hogy hibát vétsen második ismétlésre egy versben – pedig vét, nem is egyet. Ilyenkor aztán határtalan elkeseredéssel, szinte érthetetlen hisztivel reagál. Nem akarja megérteni, hogy nem mindent fog tudni egyből úgy befogadni, megjegyezni, ahogy ő szeretné – és ahogy eddig megszokta. Nehéz még belátnia, hogy egyre nehezebb feladatok várnak rá, emiatt pedig egyre nagyobb türelemre lesz szüksége, önmagával szemben.

Én meg csak állok és lesem az én gyönyörű, okos gyerekemet, egyszerre eltelve az anyai büszkeséggel és az amiatt érzett féltéssel, hogy szegény kemény éveknek néz elébe még „strébersége” miatt.

: