Kompetenciafejlesztés otthon és az iskolában
„Keresztanyu a postán dolgozik”
Gyakran hallani, hogy diákjaink nem szerepelnek valami fényesen a nemzetközi méréseken. Buták lennének a magyar gyerekek? Netán a tanárok rosszak? Nem hinném. Egyszerűen mást és főleg másképp kell(ene) tanítani nekik, mert mást vár el tőlük a világ.
Az utóbbi években az egyik leggyakrabban használt kifejezés, amolyan „varázsszó-féle” lett az oktatásban a kompetencia. Kompetenciaalapú az oktatás-nevelés, kompetenciát fejlesztünk, kompetenciát mérünk. Ezzel összefüggésben számos kritika éri az oktatási rendszert és a benne dolgozó pedagógusokat, amiért még mindig lexikális ismeretekkel tömik a gyerekek fejét, ahelyett, hogy az életre nevelnék őket.
Mit is jelent a kompetencia?
Az Idegen szavak és kifejezések szótára szerint a kompetencia jelentése 1. illetékesség, jogosultság 2. szakértelem. A pedagógiában a kompetencia összetett fogalom: magába foglalja a megszerzett ismereteket, felhasználásuk képességét és a motivációt (értem, tudom és akarom csinálni).
Teljes tévedésben van az, aki a kompetenciaalapú oktatást úgy értelmezi, hogy mostantól nem kell ismereteket elsajátítani (nem kell semmit megtanulni). Hiszen ismeretek híján nincs mit felhasználni. De biztos, hogy önmagában a tények, adatok, képletek bevésése nem teszi a gyerekeket alkalmassá arra, hogy megbirkózzanak az újfajta feladattípusokkal, hogy jól szerepeljenek a megmérettetéseken.
Jó példa erre az idei 8.-os középiskolai matematika felvételi. Magyartanárként eszemben sincs szakmailag bírálni, bár nekem sem sikerült 45 perc alatt a végére jutnom. Tény azonban, hogy sokkal nehezebb volt a feladatsor, mint a magyar. Igaz, a feladatok többsége nem igényelt magas szintű matematikai ismereteket (majdnem húsz évnyi kihagyás után nekem is sikerült előszedni ezeket a fejemből), de kellett a megoldáshoz például térlátás, jó megfigyelőképesség, kreativitás is. A 7. feladatban például „el kellett felejteni” a berajzolt átlókat ahhoz, hogy meglássuk a hatszögben a derékszögű háromszöget vagy a téglalapot.
Hétköznapi kihívások
A kompetenciaméréseken jobban boldogulnak azok a diákok, akik egyébként is gyakorlatiasak, talpraesettek, leleményesek, képesek használni a „józan paraszti eszüket” is. Ám úgy látom, egyre kevesebben vannak ilyenek. Ez nyilván az iskolai oktatás-nevelés felelőssége, de legalább annyira a családé is. Nyilván magyarórán is kell gyógyszerleírásokat, vasúti menetrendet, moziműsort tanulmányozni, de ezeket mind otthon is lehetne. Lehetne otthon is olyan helyzeteket teremteni, amelyekben gyerekeink kipróbálhatnák, mire képesek, mit tudnak, és közben elsajátítanának az életben szükséges gyakorlati tudnivalókat is.
A minap, a kilencedikesek tanulásmódszertan óráján, „rózsaszín csekket” töltöttünk ki. Óra elején megkérdeztem, ki látott már ilyet. Senki nem jelentkezett. És nem is nagyon értették, miért kell ezzel tölteni az időt (mi köze ennek a tanuláshoz). Amikor felvetettem, mi lesz, ha egyszer pénzt kell küldeniük valakinek, és nem tudják átutalni, mindössze egyetlen válasz érkezett: „Keresztanyu a postán dolgozik, majd elviszem neki. Ő biztos ki tudja tölteni.” A többiek azt mondták, náluk az ilyesmit anya vagy apa intézi.
Talán sikeresebb lehetne a kompetenciafejlesztés az iskolában, ha otthon is több feladattal találkoznának a gyerekek, ha részt vehetnének mindennapi problémák megoldásában. Így használhatnák a felhalmozott ismereteiket (nem lenne kérdés, minek tanulják az iskolában ezt a sok haszontalanságot), és talán érdekeltté tehetnénk őket abban, hogy többet gondolkodjanak és cselekedjenek. Kiderülne például, hogy a matekórán használt a x b-vel számítjuk ki, hogy a lakásfelújításhoz mennyi festék kell.
Megdöbbentő, de van olyan középiskolás, aki soha nem volt még egyedül vásárolni. Aki soha nem közlekedett egyedül, és nem tudja, hogy ha leszáll a buszról, visszafelé a másik oldalon kell a megállót keresnie, aki nem tudja, melyik vonat megy Kisújszállásra, mert a táblára csak Debrecen–Nyíregyháza van kiírva.
Hogy mi köze ennek az iskolai teljesítményhez? Látszólag semmi. De aki ilyen, viszonylag egyszerű, hétköznapi helyzetekben sem képes egyedül boldogulni, akinek mindig tálcán kínálják a megoldásokat, attól hogyan várhatnánk el, hogy leleményes és talpraesett lesz az életét eldöntő nagy megmérettetéseken? Hogy az életről magáról ne is beszéljünk...
