Felelősséget a gyereknek!

Szép lassan rájöttem, hogy a fenti kérdések nagy részét csak az táplálja bennem, sőt, szülőtársaimban is, hogy meg akarunk felelni a külvilágnak, és arra vágyunk, hogy a gyerekünket a legjobbnak, legokosabbnak, csakis leglegekkel illethetőnek tartsák. Pedig igazából az a fontos nekem és a gyereknek is, hogy olyan kisiskolás legyen, akinek az iskola iránti lelkesedése legalább az alsó osztályokban, a tanulás iránt érzett szeretete pedig egész életében megmarad. Mert a gyerekek szeretnek és tudnak is tanulni. Olyan tanuló váljon belőle, aki tudja, mi a feladata, kötelessége – csúnyábban felelőssége –, és ezeket maga miatt végzi el, nem azért, mert fél a tanító nénitől, vagy attól, hogy otthon milyen reakció várja egy feketepont miatt. Akit szeretnek és befogadnak az osztálytársai, aki sikeresnek és kompetensnek érzi magát, és élvezetet talál az év azon tíz hónapjában is, amit a mindennapos iskolába járás jelent, az eső, hó, jég és hideg ellenére is.

Bízzuk a gyerekre!

Érdemes már a gyerek elsős korától nagyobb önállóságot, mozgási szabadságot, döntési lehetőséget biztosítani neki. Nem muszáj minden este együtt bepakolni a táskát, mert lehet, hogy előbb-utóbb azt vesszük észre, hogy helyette csak minket foglalkoztat és érdekel, hogy másnapra minden taneszköz bent legyen a suliban. A ceruzák kihegyezése is olyan feladat, amit egy gyerek is el tud végezni, ahogy az is lehet az ő dolga, hogy szóljon, ha elveszett a radírja, betelt a füzete.

Persze, ha nem ellenőrzünk mindent, nagyobb az esélye annak, hogy valamit elfelejt bekészíteni a táskába, vagy tompák maradnak a ceruzái. Nyilván a tanító néni ilyenkor ezt fel is fogja hánytorgatni a gyereknek, még az is előfordulhat, hogy kap egy beírást vagy fekete pontot, de csak rajtunk múlik, hogy ezt katasztrófának tartjuk, vagy olyan hibának, amelyből közösen megbeszélve tanulni, okulni lehet.

Lecke-gondok

Hasonló a helyzet a leckékkel is. Ha szerencsénk van, és a gyerek napközibe jár, mire érte megyünk, már készen lesz minden feladattal. Ha viszont rendszeresen vagy alkalmanként otthon kell a házi feladatot elkészítenie, ne érezzük úgy, hogy kötelességünk ott ülni mellette, és vele együtt tanulni. Sőt, inkább törekedjünk arra, hogy önállóan készüljön, hiszen most nemcsak a tantárgyakat tanulja, hanem magát a tanulást is. Márpedig egyetemista korában nem fogjuk melléhúzni a széket, és felhívni a figyelmét minden bakira. Természetesen, ha ő kér segítséget, nézzük meg, miben akadt el, próbáljunk meg együtt rájönni, mi lenne a megoldás! De ilyenkor is, inkább finoman tereljük a gondolatait, és ne oldjuk meg helyette a feladatot! Így meglesz az az igazán remek, belső világát erősítő élménye, hogy ő maga küzdött meg az eredményért, igazi nagy gyerekként.

Természetesen szembesülhetünk azzal a roppant kényes helyzettel is, hogy a gyerek az istenért nem akar foglalkozni a leckéjével. Ebben a helyzetben próbálkozhatunk ugyan kérleléssel, később könyörgéssel, esetleg hatalmi szóval is, de valószínűleg hatékonyságunk elhanyagolható lesz, ami csak veszekedéshez vezet. Ha pedig mégis rá tudjuk kényszeríteni a gyereket a feladatok elvégzésére, egész biztos, hogy pont azzal lesz csak szegényebb, ami hosszú távon biztosítaná, hogy szívesen tanuljon: éspedig a tanulás örömével. Érdemesebb, ha ilyenkor ráhagyjuk a gyerekre a dolgot, de tudatjuk vele, hogy ezeknek a helyzeteknek számára kellemetlen következményei lehetnek, hiszen a tanító ezt biztosan nem fogja szó nélkül hagyni, mi pedig nem fogjuk megmenteni ettől a kényelmetlenségtől.

Ideje felhagyni a megmentési kényszerünkkel. Bár imádjuk a gyereket, és mindent megtennénk érte, érdemes elgondolkodni azon, vajon egyes tetteink milyen hosszú távú következményekkel járhatnak. Ha minden esetben, amikor a gyerek elfelejt valamit bevinni az iskolába, hajlandóak vagyunk hazarohanni érte, és becsempészni neki, vagy ha elfelejti megírni a leckét, és mi még becsöngetés előtt gyorsan írunk neki egy igazolást, hogy nehogy leszidást vagy fekete pontot kapjon, vajon kialakul-e benne az a belső motiváció, ami miatt majd felelősséget érez a saját teendői iránt? Félő, hogy nem. Sokkal inkább majd tőlünk, anyától-apától várja a megoldást, és ha netán a későbbiek során már nem leszünk hajlandóak belemenni ebbe a játékba, tulajdonképpen jogosan veti majd a szemünkre megváltozott viselkedésünket.

Tanulásból is megárt a sok!

Zűröket okozhat a gyakorlás és a szorgalmi feladatok kérdése is. Sok helyen maga a tanító kéri a szülőket arra, hogy otthon ne gyakoroljanak a gyerekkel, de ahol ez nem hangzik el, ott is érdemes betartani. Egyáltalán nem biztos, hogy többet nyer a gyerek az otthoni gyakorlással, mint amennyit veszít. Ha a szülő írja elő a betűket és szavakat, előfordulhat, hogy nem úgy köti és kanyarítja a betűket, ahogy az iskolában szokták, ezzel pedig zavart okozhat a gyerekben. Ráadásul hajlamosak vagyunk rá, hogy a gyakorlást ugyanolyan kötelezettségként állítsuk a gyerek elé, ahogy a leckék megírását.

Pedig általában erre nincs szüksége egy kisiskolásnak, sőt, kifejezetten árt, ha az otthonlétet is úgy kell megélnie, mint az iskolai tanórát. A szorgalmi feladatoknál ne felejtsük el, hogy a gyerek döntési körébe tartozik, elkészíti-e ezeket vagy sem. Mondjuk el neki, hogy nyilván előnyös neki, ha foglalkozik velük, de ne erőltessük, hiszen ezek nem kötelező feladatok. És az egész napos koncentrálás, tanulás után a gyereknek is jár a pihenés, a kikapcsolódás. Ahogy még játszania is kell. Ha nincs elég szabadideje, jóval hamarabb kifárad, kimerül, mint ahogy a tanévnek vége lenne, ami az eredményein is meglátszik majd. Arról nem beszélve, hogy fokozatosan, de biztosan elveszítheti az érdeklődését a tanulás és az iskola iránt.

Ne felejtsük el, ahogy általában a gyereknevelés minden területén, az iskolai feladatokkal kapcsolatban is igaz, hogy a kívülről érkező motiváció, a szülők állandó kontrollja sajnos pont azoknak a személyiségvonásoknak a kifejlődését gátolja, amelyek a gyereket élete során hozzásegíthetnék a sikerhez: az önállóságot, a felelősségvállalást, az önkontrollt, a kötelességtudatot és a belső indíttatást.