Én és az osztálytársaim 1.

Amikor még kicsi voltam

Az első iskolai éveimet vidéken töltöttem. Nem emlékszem pontosan az indulásra, de néhány dolog azért megmaradt bennem. Például az, hogy az első osztályban a nagyok bántottak. Nem csak engem, hanem a többieket is. Volt, hogy pofozkodtak, vagy cipővel dobáltak. Néha nagyon fájt. Bár engem nem nagyon viselt meg ez a dolog, de nem mindenki bírta olyan jól. Vajon miért csinálták? Úgy sejtem, hogy a kisgyerekek ok nélküli is nagyon kegyetlenek tudnak lenni.

Akkoriban az ismerkedés nem volt túl bonyolult. Kiszemeltem valakit, akivel játszani akartam, megkérdeztem hogy beszállhatok-e, és ha igen, akkor már barátok is voltunk. A tanárok még szerettek minket (ez idővel abbamaradt), és mi is hasonlóképp éreztünk. Végül is a második anyáink, ugyebár.

Másodikban és harmadikban egyre jobban összebarátkoztunk. Már iskolán kívül is szinte megállás nélkül együtt játszottunk.. Sok- sok foci és jó móka volt Az évek múlásának negatívumai is voltak: új tantárgyak és az ezekkel érkező egyre mogorvább tanárok.

Féltem, hogy kiröhögnek...

Negyedikes voltam, amikor Budapestre költöztünk. Új iskolát kellett választani, és otthagyni mindent. Nem akartam elmenni kétszáz kilométerre attól a helytől, amit szerettem. Sok mindent éreztem ekkor, de leginkább negatív érzelmeim voltak. Ráadásul a megszokott nagy ház után egy sokkal kisebb lakásba mentünk lakni.

Mikor először léptem be az új osztályba, és körülnéztem, a többi gyerek semmit sem jelentett nekem. Csak arcok voltak, és több, mint valószínű, hogy ők is így voltak velem. Az első néhány napon nem volt semmi gond. Bár furcsa volt új városban, új társak közt lenni, eleinte mégis jól éreztem magam.

Aztán fokozatosan romlott a helyzet. Rájöttem, hogy a többiek – érdekes módon – az alapján ítélték meg az embert, hogy milyen márkájú ruhákat hord, és hogyan focizik. Akinek nem volt legalább tízezer forintos cipője, azt csúfolták. Nekem nem volt. Ráadásul még focizni is ők tudtak jobban. Fokozatosan kezdtem a kívülállókhoz tartozni és leszakadni. Lassan teltek a napok és egyre csak fokozódott az utálatom néhány gyerekkel szemben.

Miért nem tudnak végre leszállni rólam?

Egyre többet akartam hiányozni a számítástechnika órákról, ugyanis ebből a tantárgyból még nem tudtam azt, amiket a többiek már igen. Kérdezni nem mertem, mert féltem, hogy kiröhögnek. Alig vártam a tanév végét, hogy végre elkezdődjék a nyári szünet, és két hónapig gondolni se kelljen az iskolára.

Hangadó lettem

Aztán eljött a felső tagozat első éve, az ötödik osztály. Reménykedtem, hogy változni fognak a dolgok, talán elmegy néhány gyerek azok közül, akiket utálok. Nem akartam a bénák közé tartozni.

:

Idővel kezdett megváltozni a helyzet. Lassanként összebarátkoztam a többiekkel. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy egyetlen nyár alatt gyökeresen megváltoztam. Nyíltabb lettem, jobb kedvű, és megnőtt az önbizalmam. Kezdtem élvezni a sulit, és rájöttem, hogy azok, akiket utáltam nem is olyan gonoszak.

Vajon én változtam meg, vagy ők?

Akkor már fantasztikusan éreztem magam az iskolában. Délutánonként együtt fociztam a többiekkel és egyre jobban ment. Többé nem tartoztam azok közé, akiket csúfoltak.

Hatodikra én lettem az osztály egyik legfőbb hangadója, és ez így is maradt az általános iskola végéig.

Hírnevünk egyre nőtt...

Akkoriban már csoportok alakultak az osztályban. Voltak, akik csak úgy elvegetáltak az iskolában, de senki nem piszkálta őket. Őket csak a saját barátaik érdekelték. Mások próbáltak csatlakozni a népszerűbb gyerekekhez, de mivel ez nem sikerült, saját kis klikket alkottak. Végül pedig volt néhány diák, akik az osztály magját képezték: ők voltak a legnépszerűbbek, akiket mindenki tisztelt, és ha kellett, követett.

Már nem volt olyanfajta gonoszkodás egymással, mint az alsó tagozatban. Hiszen idővel nyilvánvalóvá vált, hogy létezik egy közös ellenség: a tanár. Hatodik végére láthatólag mindenki kezdte magát jól érezni. A „nemes cél” érdekében, mármint hogy minél több órát tegyünk tönkre, és minél több tanárt készítsünk ki, a gyerekek kezdtek barátságosabbak lenni egymással. Így lassan összekovácsolódott a társaság.

Hetedik osztályban rémülten észleltük, hogy az osztály létszáma erőteljesen megcsappant (Huszonöt főről tizenhárom főre). Csak az osztály magja és még néhány gyerek maradt. Ennek ellenére egyre nagyobb csínytevéseket találtunk ki.. Az alsóbb évfolyamokra járó diákok hősként tekintettek ránk, a tanárok viszont ki nem állhattak. Hírnevünk egyre nőtt, és ami a legjobb, nem volt többé különbség az osztályon belül. Mindenki egyenlő volt.