Így látom én
Kamaszkori lázadásom néhány tanulsága
A kamaszkor egyik legérzékenyebb periódusa, mikor a gyerekek elkezdenek az iskolán kívül, maguk által szervezett programokon részt venni. Ez általában nagy érzelmi viharokat kavar, és komoly konfliktusokat okoz a szülőkkel.
Vannak olyan apák vagy anyák, akiknek könnyebb a dolguk, mivel a gyermekük nem lázad a szülői szabályok és korlátok ellen. Szép számmal akadnak azonban olyan tizenévesek, akik e téren szinte teljesen kezelhetetlenek, az ő szüleik bizonyára megszenvedik ezt az időszakot. Nem hiszem, hogy létezik megfelelő recept az ilyenkor adódó problémák kezelésére, legalábbis én nem ismerek ilyet. El tudom azonban mondani, hogy mit érez ezekben az esetekben egy kamasz, és hogy milyen rövidebb és hosszabb távú hatásokat vált ki a szülők túlzott szigora, illetve túlzott engedékenysége.
Leszakadás
Tisztán emlékszem, hogy a 7. osztály tájékán elkezdtem vágyni arra a barátaimmal – ekkor még javarészt az osztálytársaimmal – , hogy délutánonként együtt üssük el az időt valami szórakozással. Néha a hétvégén is összefutottunk csocsózni, bowlingozni, focizni vagy egyéb hasonló dolgokat művelni. Már ekkor volt a társaságban olyan fiú, akit szülei nem engedtek el velünk. Kezdetben ez semmit sem jelentett, azonban később, ahogy egyre többet találkoztunk iskolán kívül, az intézmény egyre kevésbé tartozott azok közé a helyek közé, ahol szívesen tartózkodtunk, és ahol szívesen megbeszéltük magánéleti problémáinkat, vagy egyszerűen csak szórakoztunk. Ahogy a különböző társasági helyek, ahova járni kezdtük, elindultak a „szívesen tartózkodom itt” nevezetű képzeletbeli ranglétrán egyre feljebb, úgy a suli egyre lejjebb csúszott.
Ez még önmagában nem is lett volna igazán nagy probléma akkor, ha az összes barátunk eljött volna velünk délutánonként. Viszont mivel ez nem így történt, azok a gyerekek akikkel csak az iskolában találkoztunk, fokozatosan leszakadtak a társaságról. Ráadásul az ilyen korú fiatalok még elég gonoszak tudnak lenni, s ez nálunk sem volt másképp. Arra a társunkra, akit az anyukája, apukája nagyon szigorúan tartott, hamar ráragadt a szokásos „mama kedvence” vagy más hasonló, a puhányságot jelző csúfnév.
Kimaradás valamiből
Mivel velem is többször előfordult, hogy édesanyám nem engedett el valahova barátaimmal, tudom, hogy milyen rossz érzés valami jóból kimaradni. Ez a kellemetlen érzés bírt rá néha arra, hogy minden bizalmat kockára téve, ellógjak tanítás után a suliból, vagy hétvégenként egy-egy haveromnál aludva megoldjam a programokon való részvételt. Így utólag eléggé szégyellem a dolgot, viszont ettől függetlenül nem bánom, hogy megtettem. Miután másoknál is láttam, hogy ugyanígy oldják meg az effajta problémáikat, arra következtettem, hogy hiába próbálják az ilyen idős gyerekeket különböző regulákkal kordában tartani, ha nagyon akarnak valamit úgyis elintézik, hogy kedvük szerint történjenek a dolgok.
Gimnáziumban
Miután az életem egy újabb szakaszába ért, elérkezett első gimnáziumi évem, a szerintem túlzásba vitt szülői regulák kezdtek komolyan zavarni. Mivel azt láttam, hogy az osztálytársaim egy részét kezdik esténként elengedni, úgy éreztem, hogy számomra is eljött a bulizás ideje. Csak az volt a gond, hogy édesanyám ezzel nem értett egyet.
Sajnos a rengeteg balhé és veszekedés mind-mind hiába való volt, így kezdtem ismét alternatív megoldásokat keresni. Például, hogy egy olyan osztálytársamnál alszom hétvégén, akinél kevésbé kemények a szülői megkötések. A legrosszabb egyébként az volt, hogy hol elmehettem valahova, hol pedig nem. Volt, hogy sikerült egy hétvégi szócsatát megnyernem és így kiérdemelnem az esti eltávot, de a következő alkalommal ugyanazt végig kellett játszanom. Ráadásul néha dühömben olyan dolgokat vágtam édesanyám fejéhez, amiket később megbántam. Egy idő után kezdtem eléggé beleunni a dologba, de végül a 10. osztály utáni nyári szünetben sikerült végleg elérnem, hogy járhassak éjszaka bulizni. Nem volt egyszerű!
Engedély nélküli lelépés
Nem tudnám megszámolni, hányszor jutott eszembe, hogy engedély nélkül elmenjek otthonról. Egyszer meg is tettem, viszont a többi esetben gyáva voltam hozzá. Nem csak azért, mert attól féltem, hogy anyám utána napokig nem áll majd szóba velem, hanem azért is, mert több mint valószínű, hogy zsebpénz-megvonást kaptam volna. Visszagondolva, legtöbbször ez tartott vissza a „szökéstől”. Olyankor egyáltalán nem érdekelt, hogy mit gondol rólam a család többi része. Szerintem egyébként ez amúgy is jellemző az ilyen korú fiatalokra. A barátaimon kívül senki véleménye nem foglalkoztatott.
Eltiltás a barátoktól
Nem sok minden csapja ki nálam úgy a biztosítékot, mint az, ha valakit eltiltanak a barátaitól, mondván, hogy nincsenek rá jó hatással. Persze, gondolom, a szülők már elfelejtették, hogy milyen rosszul esik, ha valaki a barátainkat kritizálja, főképp, ha ezt a saját apja vagy anyja teszi. Nekem is volt általánosban egy osztálytársam, akit eltiltottak tőlünk. Lehetett látni rajta, hogy mennyire szenved miatta. Szerintem ez az a dolog, amibe senkinek, még szülőnek se szabadna soha beleszólnia. Lehet, hogy valaki olyan emberekkel barátkozik, akik kívülről nézve nem jó irányba befolyásolják a viselkedését, stílusát, életvitelét, de ettől függetlenül szerintem csak nagyon szélsőséges esetekben szabad eltiltani valakit a barátaitól.
Egészséges egyensúly
Valószínűleg sokan egyetértenek velem abban, hogy a túl szigorú vagy a túl engedékeny gyereknevelés gyakran rövid és hosszú távon is kellemetlen következményekkel járhat. Ha valakit már 8. osztályban mindenhova elengednek, az a kamasz gyerekből azt az érzést válthatja ki, hogy nem törődnek vele a szülei, nem érdeklődnek iránta. Könnyen előfordulhat, hogy ezt érezve elzüllik, drogokhoz nyúl, szélsőséges társaságokhoz csapódik.
Viszont – szerintem – ugyanezt érheti el a szülő akkor is, ha ennek pont az ellenkezőjét csinálja, mert így elhúzódhat a lázadó korszak . Gyakran a túlságosan korlátozott gyerekek követik el a legnagyobb hülyeségeket, amikor néha sikerül kiszabadulniuk otthonról. Legrosszabb esetben a gyermek megutálja a szüleit. Sajnos én nagyon sok ilyet ismerek, és szerencsésnek érzem magam, hogy nálunk ez nem így történt.
Nyilván nagyon nehéz ezeket a problémákat szülőként kezelni, néha például már én is féltem a saját fiatalabb testvéreimet esténként, tudván, hogy hány ismerősömet rabolták már ki egy-egy buli után. Úgy gondolom, hogy a szülőknek valahogy meg kellene találniuk egy egészséges egyensúlyt a tiltások és az engedélyezések között.